Szégyen ide vagy oda, egy leértékelt könyveket árusító boltban, annak is százforintos részlegén tettem szert a napokban Németh Miklós 1988 és 1990 közti miniszterelnök politikai memoárjára. Nem mintha ne tudtam volna róla, hogy 2014-ben kötet jelent meg az exkormányfő életéről Oplatka András szerkesztésében, de eddig valamiért kimaradt az olvasmányaim közül. A kiválóan megírt, jól felépített mű minden során érződik, hogy a politikus visszaemlékezéseit, gondolatait avatott szakember segített formába önteni. A Neue Zürcher Zeitung – azóta elhunyt – újságírója érdemeit csak fokozza, hogy 1956 után külföldön élt, ám anyanyelvének használata terén a műben a leghalványabb rozsdafolt nem sok, annyi sem mutatkozik.

Talán sorsszerű, hogy a boltba egy, a megboldogult NDK-ban született német szerző, Thomas Brussig A napsugár fasor innenső vége című kötetét átvenni tértem be. Az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetemen tanuló lányom ugyanis a berlini fal keleti felén játszódó regényből írja a diplomamunkáját, és mivel kíváncsivá tett a történet, gondoltam, magam is elolvasom. A két könyv témája így kapcsolódik össze; annak pedig, hogy a Németh-memoárt azonnal a kosárba tettem, személyes oka van.

A Heti Válasznál dolgoztam, amikor 2004-ben lehetőséget kaptam a volt kormányfőtől, hogy – a magyar sajtóban elsőként – nagyinterjút készítsek vele az osztrák-magyar határ keletnémet menekültek számára történő 1989-es megnyitásáról.

Ismert: a köztudat Horn Gyula korabeli külügyminiszter érdemének tulajdonította a gesztust, Németh viszont sok év után először, első kézből vázolta a döntés hátterét és mutatta ki, hogy egy ekkora horderejű kérdésben a kormányfő szava volt a meghatározó.

A szerkesztőség izgatottan várta az exkluzív interjú megjelenését – ami azonban szó szerint a semmibe hullott. Merthogy Medgyessy Péter akkori MSZP-s miniszterelnök épp a megjelenés napján jelentette be lemondását, így a közvélemény értelemszerűen azzal volt elfoglalva, semmint egy 15 évvel korábbi esemény taglalásával. „Ne aggódjon, a megfelelő helyeken nagyon is számon tartják az interjút” – próbált vigasztalni a volt politikus, amikor szinte szabadkozva panaszoltam neki, hogy a beszélgetés visszhangtalan maradt. (Néhány hónapra rá a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kampányában is sikerült megszólaltatni, mely nyilatkozattal már sikerült áttörni a nyilvánosság falát.)

Ilyen előzmények után fogtam most a könyv olvasásába, melynek mindjárt az első néhány fejezete után egyértelművé vált: kivételesen igényes, és sok tekintetben hiteles művel van dolgunk. A késő kádári világot és a demokráciára történő átállás körülményeit, korábban nem ismert kulisszatitkait annak a szereplőnek a szemüvegén keresztül van alkalmunk megismerni, aki 1989-90-ben kulcsszerepet játszott a békés rendszerváltoztatás levezénylésében.

Egy olyan, végül a szó szoros értelmében átmenetinek bizonyuló politikusén, akinek tevékenysége – mint a kötetben valaki mondja róla – a párt elitjén belül egyeseknek túl sok, az ellenzék nem egy tagjának viszont túl kevés volt.

Annak a hitét gyakorló, sőt 1971-ben templomi esküvőt tartó katolikus pártkáderén, aki Grósz Károly keményvonalas MSZMP-főtitkár jóvoltából lett miniszterelnök, hogy aztán első dolga legyen kormányát megszabadítani az állampárt gyámkodásától, később pedig sokat tett azért, hogy a hatalmat korrekt módon adja át az Antall-kormánynak.

Egy politikai memoártól, még ha a szerkesztőt nemcsak újságíróként, hanem történészként jegyzik is, persze nem várhatunk elfogulatlanságot. Mi több, Oplatka érezhetően rokonszenvvel nyúlt alanyához, és amikor rendszeresen közbevetett kommentárokkal egészíti ki, illetve nagy néha saját szavaival vagy más korabeli szereplők megszólaltatásával ellenpontozza a leírtakat, azt igencsak, talán túlzottan is finoman, Németh iránt egyértelmű tisztelettel teszi. (Sejthető persze: ha valaki egy ilyen kivételes munkára kap lehetőséget, azzal játékszabályok is együtt járnak – és ha vállalhatók, akkor nincs is baj velük.) De a volt kormányfő memoárja még ezen a kategórián belül is forrásértékű alapműnek tekinthető, és a tisztességes számadás szándéka a kötetet a műfaj legjobbjai közé emeli.

Miközben Németh Miklós – bár szerepe elvitathatatlan – nem vált, mert értelemszerűen nem válhatott a rendszerváltás hősévé, személye egy, a közéletben meghatározó archetípust testesít meg. Mutatis mutandis hasonló szerepet töltött be, mint 1956-ban Nagy Imre, de még inkább mint a nyolcvanas évek végén Mihail Gorbacsov. És mint mindazon más politikusok, akiknek pályafutása a régi rend embereként kezdődik, de történelmi küldetésük, hogy egykori eszmetársaiktól fokozatosan elszakadva segítsenek megalapozni az új, immár demokratikus rendszert.

A könyvben Németh igyekszik magyarázatot adni arra, hogy hívő katolikus létére miért nem okozott számára erkölcsi dilemmát végigjárni az MSZMP ranglétráját; és ha valamiben, ezen a téren lehet sok olvasónak némi hiányérzete.

Tetszetős érv persze, hogy paraszti sorból származó vidéki fiatalként az ember eleve fogékony lehet a baloldali gondolatokra. Vagy hogy a Közgáz egyre szabadabb szellemű, majd az állampárt mindinkább technokrata közegében a „Dimitrov téri fiúk” közé nem a kommunista eszmék elvakult képviselői tartoztak, hanem őket már a hetvenes-nyolcvanas években megérintette a piacgazdaság szele. Azok számára viszont, akik ennek ellenére soha nem tudták volna elképzelni, hogy az állampártban tisztséget töltsenek be, ezek az indokok bizonyára kevéssé átélhetők.

Aligha tévedünk azonban nagyot, ha hozzátesszük, hogy a Németh Miklóshoz hasonló politikusokra sajátos morális megfontolások vonatkoznak. Mert míg egy erkölcsi lény számára egy diktatúrában történő szerepvállalás abszolút értelemben valóban elfogadhatatlan, létezhetnek helyzetek, amelyekben egy pártkáder az úgynevezett szituációs etika, annak is sajátos értelmezése szerint más megítélés alá esik. Amikor például már az nagy fegyvertény, hogy ő, és nem valamely keményvonalas, a „másként gondolkodók” ellen mondjuk a hadsereg – vagy esetünkben a Munkásőrség – bevetésétől sem visszariadó társa áll a kormány élén, és már ezzel nagyot tud nőni még az ellenfelei szemében is.

Így amikor a kötet végén Németh Miklós azt mondja, reggelente nyugodt lelkiismerettel tud tükörbe nézni, az olvasó jó szívvel nyugtázhatja: egy olyan politikus memoárjának tanulságaival lett gazdagabb, akinek előélete sok tekintetben vitatható, egy adott helyzetben azonban miniszterelnökként legjobb tudása szerint igyekezett helytállni. Aki az MSZMP népi vonulatának tagjaként, reformkörös szárnyának képviselőjeként túl tudott lépni pártja, illetve korábbi önmaga árnyékán, és a rendszerváltoztatásban játszott szerepével még azok elismerését is kivívta – köztük szabadon választott utódjáét, Antall Józsefét –, akik a korábban általa képviselt világot mindenestül elutasítják.