Valami azt súgja, nem leszek népszerű ezzel a bejegyzéssel. Ahogy a DVTK kapusa sem volt az, miután kétszer is kivédte annak a kisfiúnak a lövését, akinek családja a születésnapjára kezdőrúgás lehetőségét vásárolta meg a minapi MTK-Diósgyőr meccsen. A srác az általa elvégzett középkezdés után az ellenfél kapujára vezette a labdát, a tizenegyespont magasságából rálőtte, de a kapus lábbal lazán hárított, majd az ismételt próbálkozást sem engedte be, és a labdát a kezdőkör felé rúgta.

Azóta Senkó Zsombor az esetről véleményt alkotók többségének szemében egy ünneprontó moral insanity, a Telex írásának címe pedig így hirdetett megsemmisítő ítéletet: „Újabb hungarikum: a világ legbunkóbb kapusa is magyar”.

Első ránézésre az eset egyértelmű: hát miért nem lehetett megadni a gólszerzés örömét annak a 6-8 éves forma gyereknek? Még akkor is, ha a szülinapi lehetőség alapvetően a kezdőrúgást foglalta magában, és szó sem volt róla, hogy a lasztival a kapuig fog szaladni?

Két, óvodáskora óta ugyancsak focizó fiú apjaként aztán továbbgondoltam a történteket. A kis Varga Énok nyilván azért kapta ezt a lehetőséget, mert szereti, és talán maga is űzi a futballt, a mozgásából, rúgótechnikájából ítélve nem is rosszul. Kérdés, ilyen helyzetben mivel tiszteljük meg jobban őt, illetve azt a sportágat, amelynek szemlátomást a rajongója: ha mondjuk idétlenül direkt az ellenkező irányba dőlünk el, beengedve a lövést, vagy ha nem teszünk úgy, mintha a kisfiú próbálkozása kifogna rajtunk?

És biztos, hogy csak az maradhat meg neki szép emlékként, ha alibigólt rúghat egy NB II-es rangadón, miközben nyilván tudja, hogy a találatnak nincs sportértéke, mert hagytuk magunkat?

Vagy esetleg már az is élményt okozhat, ha gyerekként lehetőséget kapunk rálépni a világot jelentő zöld gyepre, és próbálkozásunkat egy igazi, kapusként viselkedő kapus hárítja?

Szerintem mindkét válasz mellett lehet felhozni érveket. Ezzel együtt el tudom fogadni a többség véleményét, hogy az adott helyzetben talán jobb lett volna beengedni azt a lövést. Ilyenkor persze a döntés zsigeri módon, reflexből születik, és nincs idő minden szempontot mérlegelni. Kapusunkat pedig az is befolyásolhatta, hogy addigra az ellenfél már 2:0-ra vezetett, így nyilván nem volt ünnepi hangulatban. Erre látszott utalni az a tény is, hogy a második hárítás után szemlátomást bosszúsan rúgta a kezdőkör felé a labdát.

Hogy én a helyében mit tettem volna? Nem tudom. De utólag, minden körülményt mérlegelve, azt mondom: önmagában nem feltétlenül gond, hogy kivédte a két lövést. Ami viszont utána történt, hiba volt.

Mert mennyivel más lett volna a helyzet, ha dolga végeztével odamegy a kissráchoz, kezet nyújt neki, gratulál a szép mozdulatokhoz, boldog születésnapot kíván, és a vállát átkarolva visszakíséri a kezdőkörbe!

Akkor talán nem az MTK-játékos bátynak kellett volna a szemlátomást csalódott fiút levinni a pályáról.

De volna itt még valami. Miközben a fél ország a kis Énok lelkivilágáért aggódik, ugyanazzal a hevülettel sokan épp szóbeli lincselést hajtanak végre egy – meglehet, rossz döntést hozó – labdarúgón. Ami, vélem, sokkal súlyosabb sebeket képes ejteni egy emberen, mint egy kivédett, és utólag remélhetőleg helyén kezelt lövés egy kisfiúban. Ezért is gondolom, hogy Énok családja most kulcsszerepben van: ha segítenek neki feldolgozni és értelmezni a történteket, levonni a tanulságokat, akkor az a személyiségét, sportemberi énjét maradandóbb módon gazdagíthatja, mint egy érdemtelenül szerzett potyagól.