Negyedszázada ismertem meg. Kiváló fényképész volt, az MTI soraiból, majd szabadúszóként. Talán nincs egyetlen autópálya-szelvény Magyarországon, amit utóbb építőipari szakfotósként ne örökített volna meg. Emlékezetes közös munkánk a Heti Válasz első számában, 2001 húsvétján megjelent riport a beregszászi árvízről.

Neki köszönhetem, hogy egyházi témájú dokumentumfilmeket készíthettem Rómában, Isztambulban, Canterburyben, Moszkvában és Jeruzsálemben. És az ő révén nyerhettem némi bepillantást a (mega)filmes világba.

Aztán családi baráttá vált, egyik fiam keresztapjává. Nála önzetlenebb embert keveset ismertem. Karácsonykor, születésnapokon szakajtószámra hozta az ajándékot. Kisautót, mikroszkópot, egyéb fiús játékokat. Valahányszor vendégségbe jött, a kávét hidegen kérte, majd rendszerint érintetlenül otthagyta.

Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk, főleg politikáról. Állandó zsörtölődésével a világból ki tudott volna kergetni, mígnem alaptulajdonsága a végére nagyon szerethető zsémbességgé szelídült. Lélekben az utolsó pillanatig MDF-es maradt. A közéletet hasonló alapról szemléltük, de több kérdésben, főleg a mostaniak megítélésében más következtetést vontunk le.

Az utóbbi években nagyon keményen meggyötörte az élet. Betegsége sokáig otthon kötötte ágyhoz. Egy ideje már csak telefonon beszéltünk. Az év elején azért panaszkodott, hogy az Ügyfélkapu+ kétfaktoros hitelesítése kifog rajta. Írjam csak meg, mondta, hogy reszkető kézzel, félig bénán nem tudja 30 másodperc alatt bepötyögni a kódot. Világ botránya, így elbánni az öregekkel, betegekkel! Keresztfia volt nála többször is, hogy segítsen. A családból ő látta utoljára.

Mindent köszönök, Isten veled, öreg barátom!