Közelről ismerem azon piarista tanárok nagy részét, akik az oktatásról pénteken megjelent állásfoglalást jegyezték. A hivatásuk, egyházuk, hazájuk iránt elkötelezett, talpig becsületes, kiváló pedagógusok. Ha nem így volna, nem adtam volna fiam a kezük közé, és nem hagynám immár negyedik éve, hogy ők tanítsák a szépre, jóra, igazra. A hozzájuk csatlakozó több száz aláíró között is rokonaim, személyes ismerőseim vannak. Olyan tanárok, akik évek, évtizedek óta diákok nemzedékei számára mutattak példát szakmai kiválóságból és emberi erényekből.

És akik – szerzetesek és világiak egyaránt – péntek reggelre a Nemzeti Alaptanterv megjelenése apropóján közzétették véleményüket az oktatásügy állapotáról. Higgadtan, tárgyilagosan, politikai utalásoktól mentesen, a NAT erényeit is elismerve.

A kormánysajtót, a szakminisztérium közleményét és egyes egyházi megnyilatkozásokat olvasva viszont most azt kellene gondolnom, hogy mindeddig rosszul ítéltem meg őket: nem tisztességes nevelők, hanem hátsó politikai érdekeket kiszolgáló, nemzetvesztő alakok, egyenesen Gyurcsány Ferenc mellényzsebéből.

Meglehet, egyik-másik kérdésben sommás a véleményük, és talán van, amit egyoldalúan látnak vagy tévesen ítélnek meg. De hogy egy szakma képviselői ne nyilváníthassanak véleményt az őket érintő kérdésekről anélkül, hogy egy Ibizán gyakorta vendégeskedő aranyifjú vezényszavára az arra illetékes kommunikációs hadtest szitává nem lőné őket – nos, ez annyira, de annyira ócska, bolsevik tempó, amit talán még a fent idézett politikus is kínosnak érezne.

Hát, ezek mennek mostanában, az elmúlt száz esztendő legsikeresebb tíz évével a hátunk mögött, a keresztény szabadság kiteljesítésének kellős közepén, az erős, magabíró, népben és világnemzetben gondolkodó, polgári – ja, az már nem – Magyarországon. (Félemelet, balra, a lift nem működik.)