A rendszerváltozás hajnalán friss fuvallatot hozott a keresztény közéletbe az 1989-ben alapított IGEN című lap. A Fiatal katolikus alcímű orgánum nem ismert tabukat, és rendre kitárgyalta hit, vallás, egyház megannyi kérdését. Az újságba eleinte konzervatív és liberális szerzők is írtak, majd utóbbiak fokozatosan kikoptak. Ez volt az a katolikus médium, amely egyszer női akttal borzolta a kedélyeket, máskor meg visszautasította azt az interjút, amely így másutt jelent meg, és megbuktatta Landeszmann György főrabbit. És ahol pályafutásomat kezdtem, máig hálát érezve egykori mestereimért. Emlékeim a 35 éve alapított IGEN-ről, 35 tételben.

1. 1989 húsvétja, az ökumenikus taizéi közösség találkozója Pécsett. Épp Lentiben élvezem a Magyar Néphadsereg vendégszeretetét; a laktanyából rendkívüli eltávot eszközlök ki (ügyesen tudom utánozni Pesti hadnagy aláírását), és stoppal tartok a helyszínre. Az utolsó kilométereken VÁP-os katonai jármű vesz fel – nekem meg a szívem a torkomban, nehogy lebukjak.

2. Utólag tudom meg, hogy az IGEN első száma erre az alkalomra jelent meg, és leendő kollégáim szakmányban osztogatták a találkozón.

3. „Igen a hitre, igen az életre” – a kezdetben kétheti-, majd havilap a címét II. János Pál pápa 1988-as burgenlandi látogatásának mottójából nyerte. A borítóra ráütött lila pecsét körcikkelyéből az N betű félig kilógott, így az újság nevében lévő IGE szó önálló értelmet is nyert.

4. Ahogy Czakó Gábor alapító és társai emlegették, az IGEN Forrai István és Tamás (utóbbi azóta jezsuita lett) konyhájában jött létre a budapesti Anker közben. Nem kell hangsúlyozni, mekkora fegyvertény volt az államtól, püspöki kartól független katolikus lapot engedélyeztetni 1989-ben.

5. A katolikus közélet első szabad fórumára kiéhezve még a sorkatonaság alatt az újság olvasójává válok. A Budapestről Lentibe tartó vonatút alatt pont ki lehetett olvasni az aktuális számot, és minden alkalommal valami végtelen otthonosság érzete árad szét bennem: igen, ez vagyok én, lelki, szellemi értelemben hazaérkeztem.

6. Az IGEN layoutját Schmal Károly grafikusművész készítette. Avantgarde ezerrel. Ferdén tördelt hasábok, itt elkezdődik valami, valahol máshol folytatódik, egyedi tervezésű rovatnevek, a posztmodern tobzódása. Én nagyon bírom. Mások meg kérdezgetik, hogy ez most mi.

7. Nem szólva a tartalomról. Versek, novellák, elvont szövegek, sokak számára csupa agymenés. Akkora a felhorgadás, hogy Czakó hamarosan Mit akar az IGEN? címmel a lapban magyarázni kényszerül a szándékot. Hogy tőlünk senki ne várjon sekrestyelírát, jámbor gügyögést. Ez itt, kérem, Csontváry, Bartók nívója. Alig győzök egyetérteni – miközben titkon a cikkek egy részével én sem tudok mit kezdeni. Aztán ez oldódott, és az újság jobbára megtalálta a közös hangot az olvasókkal. 

8. Hamarosan az újság terjesztőjének ajánlkozom: ne postázzák, majd én mindig elhozom a Kassai téri plébániára. Az egyik ilyen alkalommal Huszthy Ádám akkori főszerkesztő leültet, és közli: kiesett egy anyag, húsz percem van írni valamit helyette, mert a lap mindjárt nyomdába megy. Így történt, hogy első igazi írásom egy rajtaütésszerű felkérésre született hitvallomás a Confessio rovatba.

9. Az egyik számban valaki leszólja Gabriel García Marquezt, akkori nagy kedvencemet, mondván, művei nem férnek össze a katolikus hittel. Tollat ragadok, és húszéves egyetemistaként – a szerzőt méltató olvasói levél formájában – papírra vetem első írásomat az IGEN-be.

10. Mitől volt egyedi az IGEN? Már attól, hogy minden vallási és közéleti kérdésről szabadon beszélt. Egyháztáji című rovatában rendszeresen kommentálta és akár bírálta a katolikus élet folyamatait, jelenségeit, történéseit. Vitát indított olyan tabukérdésekről, mint például a természetes családtervezés, és kendőzetlenül – ma már úgy mondom, túlontúl elfogultan – beszélt a politikáról. Antall-kormány-párti, ám egyházi ellenzéki orgánumnak is mondhatnánk, mely máskor azzal lepte meg olvasóit, hogy „engedelmességi mozgalmat” hirdetett püspökeink mellett.

11. A vezérCZikkeket az Antall József főtanácsadójává kinevezett Czakó Gábor író szállította, és ő jegyezte a belpolitikai összefoglalókat is. Első főszerkesztőnk Esterházy Pétertől Balassa Péterig mindenkit ismert a kulturális életben. Az ős-IGEN-be ennek megfelelően konzervatív és liberális szerzők egyaránt írtak, mígnem a lap MDF-pártisága miatt utóbbiak fokozatosan kikoptak. Egyházon belül is rendre megkaptuk, miért kell ennyit politizálni, és például gúnyos összeállítást készíteni Horn Gyuláról. Akkor nem értettem, mi a gond. Utólag hajlamos vagyok igazat adni azoknak, akik sokallták a pártoskodást. Csak hát minket is úgy elkapott a rendszerváltó hevület!

12. Czakó Gábor évente összegyűjtött minket, kollégáit, barátait, tisztelőit, hogy Óbudán, „összes kertjeiben” tűnődjünk a világ dolgairól, az elmaradhatatlan decsi vörös társaságában. Ott ismertem meg Sándor Györgyöt, Banga Ferencet, Szemadám Györgyöt, Alexa Károlyt és a kultúra megannyi más jelesét.

13. Beszédesek a rovatnevek: Hit, Confessio, Agytakarítás, Szabaddobás, Tárna, Vita, Egyháztáji, Lat. Így vagy úgy, alkalmi vagy rendszeres szerzőként, interjúalanyként az akkori egyházi élet, a katolikus értelmiség színe-java megjelent a lapban. Azt hiszem, rang volt ide írni, itt megjelenni. Volt is öntudat bennünk, szerkesztőkben!

14. Czakó már az első pillanatban jó érzékkel veti fel: hogyan lehet katolikus lapot szerkeszteni avatott szerzők nélkül? Így indul el már 1990-ben az IGEN újságíró-tanfolyama. Miközben magam sosem tanultam iskolában a szakmát – a gyakorlatból lestem el ezt-azt –, azon kapom magam, hogy a képzés egyik előadója vagyok. Az IGEN-istállóból az évek során számos kiváló tollforgató került ki. (A legbüszkébb Bódis Andrásra, a Heti Válasznál 17 évig kedves kollégámra, a Válasz Online szerkesztőjére vagyok.)

15. A főszerkesztőséget Czakó hamar átadta Huszthy Ádámnak. Zsoké és karmester – szerette mondani magáról, merthogy mindkét foglalkozást űzte már. Ádám a nyolcvanas évek alternatív művészvilágából érkezett a maga bohémságával és mély katolikus hitével. Amit a szakmáról tudok, annak csíráit tőle, az általa vezetett műhelyben sajátítottam el. A czakói alapokra az ő vezényletével építettük rá mindazt, ami miatt az IGEN a 90-es évek meghatározó katolikus lapjává vált.

16. „Egy magát katolikusnak nevező lap hogy merészeli?” A leggyakrabban így kezdődött az a mondat, amellyel valamely húzásunk után vérmesebb olvasóink számon kérték rajtunk a történteket. Idővel aztán ritkultak ezek az üzenetek, de teljesen talán csak a vége felé maradtak el.

17. Az IGEN impresszumában az elejétől a végéig ott szerepelt – jóbarátként, védnökként és afféle biztosítékként – egyházunk szürke eminenciása, Blanckenstein Miklós, illetve Hegyi Balázs, majd később Nobilis Márió neve. Tabudöntögető írásaink miatt katolikus papként sokszor kellett tartaniuk a hátukat.

18. Sőt nem egyszer rezgett a léc és volt úgy, hogy a püspöki kar megvonja tőlünk a katolikus jelző használatát. Máig nem értem, miért tudtunk átvészelni minden vihart.

19. Legnagyobb kritikusunk Kamarás István – liberális katolikusként elkönyvelt – egyházszociológus volt. Olvasói levélben rendre megfeddett minket, elfogultságainkat, sőt egy alkalommal külön tanulmányt szentelt az IGEN-nek. Minden vitánk ellenére nagyon kedveltük, sőt kitüntetett figyelme valósággal imponált.

20. A kilencvenes évek elején még senki nem talált kivetnivalót abban, sőt megköszöntük, hogy első szerkesztőségünknek Budán a KDNP Nagy Jenő utcai székháza adott otthont. Akkoriban ilyen időket éltünk. Amikor pár év múlva el kellett költöznünk, Huszthy Ádám édesanyjának Üllői úti lakásába tettük át a székhelyünket. Végül az Országos Lelkipásztori Intézetet vezető Blanckenstein Miklós jóvoltából az OLI Kórház utcai központjában kaptunk egy szobát. Ott szerkesztettük a lapot, de a fontosabb döntések a Szél utcai Pléh kocsmában dőltek el.

21. 1992 karácsonya előtt a lap újságíró-tanfolyamának házi feladataként minden hallgató hozott egy interjút. Egyikük Landeszmann György akkori főrabbival és a néhai Zoltai Gusztávval, a Mazsihisz ügyvezető igazgatójával készített provokatív beszélgetést. Kérdéseivel annyira felhergelte őket, hogy Landeszmann a botrányos mondatokra ragadtatta magát: „Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack.” Hatalmas vita a szerkesztőségben. Közöljük? Tuti példányszám-csúcs. De illik hozzánk ez a hangvétel? A kérdést egyik munkatársnőnk dönti el. A publikálásnak már a gondolata is annyira megviseli, hogy sírásban tör ki. A stáb meghajol a könnyek előtt. Halász Lajos kollégánk a Heti Magyarország szerkesztőjeként is dolgozik. Ott megjelenik a szöveg, kitör a botrány, Landeszmann lemond, majd később kivándorol Kanadába. A következő lapszámba pedig főszerkesztőnk interjút – immár tisztességeset – kér és kap a főrabbitól. Az egyetlen helyzet, amikor nyitásként elfogadhatónak tartom azt kérdezni: „Hogy van?”

22. Utólag legnagyobb politikai baklövésünknek 1994-es esetünket látom. Egyik kollégánk kiderítette, hogy a Szabad Demokraták Szövetségének piros, fehér, zöld madarat stilizáló logója kísértetiesen hasonlít egy április 4-iki plakátra, még az átkosból. Lám, összenő, ami összetartozik! – kiáltottuk, utalva a formálódó SZDSZ-MSZP-koalícióra. Pedig lehetett akár véletlen is; de mi annyira rá voltunk erre kattanva, hogy még templomi lapbemutatón is bőszen emeltük fel az ujjunkat.

23. Az IGEN rendszeresen szervezett mozgalmat. Százezres aláírásgyűjtést a pornólapok terjesztése ellen, kampányt hirdetett a magzati élet védelméért, távozásakor pedig nyílt levélben mondott köszönetet az Antall-kormánynak.

24. A számomra legemlékezesetebb akció 1994-ben volt. Az MSZP választási győzelmét annyira botrányosnak tartottuk, hogy Méltóságunk ünnepe néven a Parlament elé hívtuk barátainkat, hangot adni elkeseredésünknek. A Rákóczi-szobornál beszédek hangzottak el – Vértesaljai László katolikus pap, később jezsuita fölé én tartottam az esernyőt –, majd egész éjszakai virrasztással folytattuk a Kossuth téren felállított katonai sátorban. Akkor még azt gondoltuk, az ilyen akciók bármit is számítanak.

25. Az IGEN-ben sosem az adott cikkhez közvetlenül kapcsolódó képet tettünk illusztrációnak. Mindig került valahonnan egy rakat fotó, és a szerkesztő asszociatív alapon közülük válogatott az egyes írásokhoz. Az egyik lapzártakor Ádám odáig ment a képzettársításban, hogy a Hit rovat aktuális cikkéhez egy – művészi, ízléses, nem érzéki és nem szeméremsértő – női aktot tett. Borítékolható volt a skandalum. Soha annyi olvasói levelet nem kaptunk, mint akkor. Nem mondom, volt benne egy kis brahi, de végül is lehetett rá magyarázatot felmutatni. Végül megtaláltuk és interjúban megszólaltattuk alighanem az ország egyetlen katolikus papját, aki nem ítélte el a közlést. A művészettörténész Kuklay Antal értőn elemezte a fotót, rámutatott mindenféle esztétikai szempontra, mi meg ezzel véltük mosni kezeinket. De az esetből támadt botrány még évek múltán is kísértett minket.

26. Mivel a kezdeti (a lap profilját tekintve nyilván túlkalibrált) több tízezres példányszám menet közben jelentősen, a vége felé néhány ezerre csökkent, szinte évente csőd fenyegetett. Ilyenkor Kiáltás címen megszólítottuk az olvasót, mentse meg az IGEN-t. Barátainknak hála, a megszűnést szerencsére mindig sikerült elkerülni.

27. Különösen jóleső érzés volt egy Svájcból, frankban kiállított, meglepően magas összegű csekken Wildmann János nevét olvasni. A liberálisként elkönyvelt katolikus teológus, az Egyházfórum című folyóirat egyik alapítója, lapunk régi kritikusa nagylelkű gesztusa nyomán egy emberként állapítottuk meg: ez az igazi, „Voltaire-i” szabadelvűség! (Amikor legutóbb találkoztunk, felemlegettem neki, de mint mondta, ő már el is felejtette.)

28. Egy prédikáció – melyben a pap azon elmélkedett, vajon Isten fia valaha nevetett-e – adta az ötletet: hirdessünk képzőművészeti pályázatot A jókedvű Jézus címmel. Zsűrinek megnyertük Dávid Katalint és Szemadám Györgyöt. Több száz alkotás érkezett. Jórészt bántóan műkedvelő, giccses vagy középszerű munka. Kínban vagyunk, most melyiket hozzuk ki győztesnek? A dilemmát a zsűri huszárvágással oldja meg: a díjat egy kedves gyerekrajz kapja, melyen Jézus szamárháton bevonul Jeruzsálembe. Mi pedig soha többé nem hirdettünk pályázatot.

29. Feleségem többször sütött püspökkenyeret valamelyik egyházi méltóságnak, akit épp felkerestünk. Leginkább udvariassági látogatásra mentünk. Voltunk például Keszthelyi Ferenc akkori váci püspöknél, aki szeleburdi pulija társaságában fogadott, de tiszteletünket tettük szegedi kollégájánál, egyik nagy kritikus, de vonakodva támogató olvasónknál, Gyulay Endrénél is.

30. Paskai Lászlóhoz viszont a csatabárdot elásandó jelentkeztünk be. Történt, hogy az akkori esztergomi érsek az 1994-es választások előtt a kórházban meglátogatta a balesetben súlyosan megsérült Horn Gyulát. Ezt lapunkban mint méltatlan kampánytámogatást sérelmeztük, és miután a bíboros interjúkérelmünkre nem válaszolt, a levegőben lógó kérdéseinket közzétettük. Erre ő orrolt meg ránk, ezért jobbnak láttuk személyesen megvitatni vele a történteket. Becsületére legyen mondva, kisvártatva fogadott is minket. Elmondta a szempontjait, hittünk is neki meg nem is, mindenesetre békésen elbeszélgettünk. És a végén még áldást is kaptunk – az egyik hitbuzgó kolléga javaslatára térdre ereszkedve. Fura látványt nyújthattunk.

31. Immár a lapot megjelentető IGEN Katolikus Kulturális Egyesület elnökeként, felelős kiadóként több könyvet kell gondoznom. Főként Czakó Gábor írásait a Mi a helyzet? – Gazdaságkor titkaitól a Világfasírtig és az Aranykapuig, de nálunk jelenik meg Muzslay István jezsuita Tarisznyás című könyvecskéje vagy Tarjányi Zoltán Misekalauza is.

32. 1997-ben egykori IGEN-es kollégám, Meszleny László elhív immár igazi újságírónak a Magyar Nemzethez, így a napi kapcsolat megszűnik a lappal.

33. Innentől már csak olvasószerkesztőként/korrektorként, jobbára kívülről figyelem a folytatást. Főszerkesztőként évekig a lap hőskorának meghatározó szerzője, B. Petőfi Ágnes viszi tovább az IGEN-t, a felelős kiadó Bethlenfalvy Gáborral és nagyrészt megújt stábbal készítve az újságot. A layout is átalakul, jelezve: egy korszak lezárult, hogy teret adjon valami újnak.

34. Néhány évre rá új nemzedék veszi át a lapot. Réti László és Borbás Barna (utóbbi ma a Válasz Online munkatársa) a korosodó alapítók – esetenként vér szerinti – utódaiként ismét a fiatalok lapjává álmodják az újságot, vagány, lendületes layouttal, kisebb formátumban, Igenhír néven online felülettel. Ezt a korszakot már távolról, de annál nagyobb jóindulattal szemlélem.

35. Aztán a lap jogutód nélkül megszűnik. Az IGEN pedig immár végérvényesen sok tucat szerkesztőjének, szerzőjének DNS-ében, és megannyi olvasójának jó (vagy éppen rossz) emlékezetében él tovább. Örök hála mindenkinek, akinek jóvoltából a részese lehettem!

Vannak a korszakos zenekarok. Beatles, Rolling Stones. Az egyedi és utánozhatatlan együttesek, mint a Queen, az utolérhetetlen Freddie Mercuryval. Aztán a Jethro Tullhoz vagy Leonard Cohenhez hasonló kismesterek. Meg a személyes kedvencek Mark Knopflertől Mike Oldfieldig.

És van a Pink Floyd.

Annak is a szíve vagy a lelke, David Gilmour. Mert az ész, úgy tartják, Roger Waters volt. Akinek elméje eredetileg sem volt éppen bomlatlan. De hát pont ebből fakadtak az olyan zseniális alkotások, mint A fal. Szegénynek azóta végképp elmentek otthonról – tartják sokan, lásd megszólalásait az izraeli-palesztin konfliktusban.

Hírlik, a zenekar az ő távozásával a lényegét veszítette el. Mondjuk a fekete öves rajongók már Syd Barrett 1968-as kiválása után legyintettek: ami utána jött, merő popzene.

A halál jogáért küzdött. Mégis, egész lénye az élet ünneplése volt. Figyelmünket a másoknak kiszolgáltatott ember testi, lelki szenvedéseire fordította ‐ és ezzel mélységes együvé tartozásunkról tanított. Bár jószerivel a kisujját sem tudta megmozdítani, a végső megsemmisülés/örök élet útjára lenyűgöző méltósággal lépett.

Amíg sorsát a nyilvánosság fórumain nyomon követhettük, a maga végtelenül rokonszenves módján az utolsó pillanatig lelt értelmet a létezésben. Támogassuk vagy sem az eutanáziát, kivételes érdeme, hogy higgadt, érvelő, a másik ember felfogását tisztelő fellépésével példát mutatott, hogyan is kell, hogyan is szabad vitázni a lét alapkérdéseiről.

Az utóbbi napok fejleményei miatt talán nem haszontalan hangsúlyozni: az egyházban számos hiteles pap végzi a hivatását, és nem feltétlenül a kirakatban, de a maga csendes, emberséges módján szolgálja a rábízottakat. Sok ilyen lelkipásztor van körülöttem.

Közülük most azt az embert emelem ki, akit még papszentelése előttről ismerek, és talán a barátomnak mondhatok. Koronkai Zoltán SJ a napokban került Miskolcra plébánosnak. A jezsuita szerzetes első szentmiséjében bemutatkozott a híveknek, és arról beszélt, miként szeretne együtt dolgozni az egyházközség tagjaival.

Szavait hallgatva úgy éreztem, mintha egyenesen Ferenc pápa szólna. Közvetlenség, alázat, humor, nyitott fül a hívek szempontjaira, a klerikalizmus teljes mellőzése - debütálása alapján ezek a kulcsszavak fogják jellemezni Zoli plébánosi szolgálatát.

Az alábbiakban kigyűjtöttem a beszéd legjellemzőbb részeit:

Ott áll a pesti ember a frissen vásárolt nógrádi háza kertjében, és reménytelenül elveszettnek érzi magát. Tizenhét év múltán is emlékszik az ismeretlentől való ódzkodástól a szájában meggyűlő fanyar ízre. Az imént vette át a kulcsot az eladótól. A nő elhajtott, ő meg a feleségével kettesben maradt új szerzeményében. Persze, meglátni és beleszeretni egy pillanat műve volt. Na, de mit kell itt csinálni? Ő, aki születése óta a fővárosban, azon belül is jórészt csúsztatott zsaluban élt a kilencediken, mit kezdjen ezzel a birtokkal?

Merthogy nem hétvégi, pláne nem víkendháznak vásárolták. Már a szót is sértésnek veszik. Még kevésbé teleknek. Ez, kérem, nyári lak! De leginkább parasztháznak szeretik mondani. Abban benne van minden, amiért a forró hónapok fővárosi hősége elől menedéket keresve szert tettek rá. A VIII. kerületben olykor már májusban is alvásra alkalmatlanul perzselő tetőtér. Itt fehérre meszelt, kánikulában is enyhülést kínáló vályogfalak. Kontyos tető. Veranda, mellvédjén henger alakú oszlopokkal. Színes tulipánminta a homlokzaton. Szakajtó, kocsikerék, szita, tiloló a falon. A pesti ember skanzenromantikus ábrándja a vidéki élet szépségéről, romlatlanságról. Meg a feleségéről ráragadt műkedvelő lelkesedése a népi építészetért.

Egykor a lábai előtt hevert a fél világ – ma ő az antisztár mintapéldája. Zenéjében angol és skót hatások keverednek – miközben ereiben magyar és zsidó vér is csörgedezik. A Dire Straitsszel hét lemezt jegyzett – sikeres szólistaként ugyanennyit. Mérlegen a most 75 éves Mark Knopfler pályafutásának két, egyaránt értékes szakasza.

A négy gombafejű óta tudjuk: a 64 éves kor egy férfi életében meghatározó. Paul McCartney emlékezetes, az öregedést megéneklő dala különösen húsba vágó dilemma a rockzenészek számára: van-e élet egy karrier csúcsán túl? A világ ugyanis kiérdemesült világsztárok tucatjainak vergődését szemlélheti, akik egykori sikereik halvány visszfényében próbálnak fürdőzni, s kevés muzsikus jelentkezik a pályafutásának vége felé is érvényes mondandóval. Ha valaki, a nyolcvanas években berobbant Dire Straits egykori frontembere utóbbiak közé tartozik. Az idén 75 éves Mark Knopfler – aki együttesének 1995-ös felbomlása óta tíz szólólemezt készített, melyek jó része az első tíz között volt a brit slágerlistákon – legutóbbi, One Deep River című albumával idén tavasszal jelentkezett.

Domi a bérmafiam, feleségével, Zsófival néhány éve a Tolna megyei Döbröközre költöztek, a falu szélén vásároltak egy telket, és felhúztak rá egy jurtát. Abban élnek és gazdálkodnak a hároméves Nimróddal és a pár hete megszületett Hunorral. Már ezzel azt az életet teljesítik be, amire én mindig csak távoli, elérhetetlen álomként gondoltam, ők viszont képesek voltak meg is valósítani. A nomád viszonyok persze számos lemondást követelnek, de olyan lélekgazdagító körülményekkel ajándékozzák meg őket, hogy a nagycsalád azóta is a csodájukra jár. Mi az év elején töltöttünk náluk egy hétvégét, majd a napokban két éjszakát, és úgy vettünk búcsút tőlük, hogy a szívünk egy részét mindkét alkalommal náluk felejtettük.

Nemrég aztán tizenkilencre lapot húztak, és vásároltak fél tucat tehenet, hogy immár saját tejből készítsék a különféle ízesítésű sajtokat, a túrót, joghurtot, vajat, körözöttet. A jószágokkal persze röghöz kötés is jár: mivel naponta kétszer kell fejni őket, tartásuk szinte folyamatos jelenlétet igényel.

Időközben a faluban vásároltak egy épületet, melyben berendezték az Öreghegyi Sajt műhelyét, így ma már hivatalosan is árusíthatják természetes módon, tartósítószerek és egyéb kemikáliák nélkül készülő finomságaikat. Külön küldetésüknek tartják, hogy a csomagolással is hitet tegyenek a teremtett világ védelme mellett, ezért amit csak lehet, papírban, üvegben kínálnak.

„Sajtklubjuknak” egyre több tagja van az országban, és mi is segítünk nekik, hogy készítményeik olyan ínyencek asztalára kerüljenek, akik értékelik a természetes alapanyagokból, családi gazdálkodóktól származó tejtermékeket.

Honlapjuk és webshopjuk ezen, Facebook-oldaluk pedig ezen a linken érhető el.