Élet és irodalom: emlékfoszlányok Jelenits Istvánról

Páratlan ajándéka az életnek: újságírói pályafutásom több mint harminc éve alatt a korábbi munkahelyemül szolgáló mindhárom lap – Igen, Magyar Nemzet, Heti Válasz – számára készíthettem interjút a ma elhunyt Jelenits Istvánnal. Az archívumok fél tucat beszélgetés írott formáját őrzik – bennem pedig eleven élnek a hozzá kötődő, interjún inneni és túli emlékek. Közülük idézek fel most néhányat, hálát adva annak az embernek az életéért, aki nemzedékek számára volt igazodási pont hit, erkölcs és irodalom dolgában.

Két tenyér

Aki csak egyszer is beszélgetett vele, felfigyelhetett rá: miközben a gondolat szóvá érlelődött benne, két kezét felfelé fordította, ujjai hegyét egymásnak érintette, hosszan a két tenyerébe nézett, majd kerek szemüvege fölött a társára pillantott, és úgy formálta a mondatokat.

Nem tudhatjuk, mit látott bőrének redői között. Az átszellemült imádkozáshoz is hasonlító mozdulat alighanem a koncentrálást, a totális jelenlétet volt hivatott segíteni; azt, hogy minden idegszálával a beszélgetés témájára összpontosítson, és a választ alaposan átgondolva, megfontoltan felelhessen a kérdésekre. Annyira jellemző volt ez a kéztartás, hogy ha valaki szobrot készítene róla, ezt a megejtő gesztust javasolnám megörökíteni.

Kritika és tisztelet

A kilencvenes évek elején járunk, Kismaroson. Katolikus ifjúsági találkozó, az egyik előadó Jelenits István. A beszéd témájára már nem emlékszem, de egy mondata élénken megmaradt, és neki köszönhetem, hogy újságírói mottómmá vált: „Két dolgot érdemes kerülni. A tiszteletlen kritikát és a kritikátlan tiszteletet.”

Hősök vagy szentek?

2005-ös beszélgetésünk alkalmával szóba került az ügynökkérdés. Azt firtattam, kiben érdemes példaképet látni: a börtönt is vállaló meg nem alkuvókban – például rendtársában, Lénárd Ödönben –, vagy a „kompromisszumok robotosaiban”?

Válasza tanulságos volt: „A hősök példájából mindnyájan okulhatunk, de az egyház legfontosabb tagjai nem a hősök, hanem a szentek. A hősök nem mind és nem föltétlenül szentek, s a szentek talán nem mind és nem föltétlenül hősök. A szentség emberi szemmel sokkal kevésbé vehető észre, mint a hősiesség – ez valami mélyen evangéliumi vonása.”

A bölcsesség derűje

„Csontváry az első világháború közepén a külügyminisztert sürgönyileg értesítette, hogy ne aggódjék tovább, nincs többé baj, mert ő az Istennel való összeköttetést megtalálta. Most már nincs ok félelemre. Ugyanakkor kérte, hogy e tényről a király őfelségét is értesítse. Az eseményen a korabeliek szánakozva nevettek. Futóbolond. Persze a dologban van is valami, vagyis lenne valami, ha Csontváry a Marokkói tanítót nem festette volna meg. Így azonban a korabeliek nevetésükkel felsültek. A Marokkói tanító bizonyíték arra, hogy amikor Csontváry azt mondta, az összeköttetést megtalálta, igazat mondott” – írja Hamvas Béla. Szerinte bizonyítja ezt, hogy „az arcon a tudás humora”; a tanító minden vonásából valami olyan átszellemültség árad, ami csak az Istennel eleven kapcsolatban állók sajátja.

Jelenits István mindenkor derűs, olykor pajkos tekintete szintén erről tanúskodott. Keveseknek adatik meg, hogy már az arcukkal üzenjenek a létezés, a megélt hit öröméről. Ahogy beszélgetés közben egy-egy gondolattól egyszeriben felvirult, és már-már gyermeki vidámsággal folytatta, abban sok évtized bölcsessége, szelídsége, mélységes emberi tapasztalata sűrűsödött össze.

Még hogy taxival?!

A Heti Válasz Bölcsek könyve című interjúkötetének bemutatójára készültünk. Mivel az egyik beszélgetés vele készült, őt is elhívtuk az alkalomra. Akkor már 83 éves volt, így felhívtam, és mondtam, küldünk érte taxit. Majdhogynem megbántódott. „Majd jövök villamossal” – válaszolta. És jött. Ahogyan mindenhova gyalogszerrel, tömegközlekedéssel járt. Kezében elmaradhatatlan, egyre elnyűttebb bőrtáskájával – alakja így marad meg, bizonyára sokak emlékezetében, afféle két lábon ballagó XX. századként.

Karácsonyi interjú

2017-ben karácsonyi címlapinterjút készítettem vele a Heti Válasz számára; azokban a napokban, amikor a lap sorsa épp kezdett megrendülni, és úgy éreztük, sokat számít, ha az ünnepi számban a köztiszteletnek örvendő szerzetessel beszélgetünk. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor az egyeztetés nem ment a maga gördülékeny módján, sőt, majdnem az egész interjú kútba esett.

Miután lapzárta előtt egy nappal még nem hagyta jóvá a szöveget, felhívtam, és kérdeztem, mikor várhatjuk a módosításokat. Máig emlékszem a kínos beszélgetésre. Szabadkozni kezdett, sőt bocsánatot kért, mondván, úgy néz ki, nem tud hozzájárulni a közléshez. Közéleti kérdések is terítékre kerültek, és azt érezte, ezen a téren nem tudta kellőképpen összeszedni a gondolatait. Az eredeti változatot nem szeretné nyomtatásban látni, de mivel sűrű a programja, nincs ideje átírni.

Először összeomlottam, majd miután észlelte, hogy mekkora gondot okozna ezzel kedvenc lapja számára, átgondolta, és végül sikerült úgy szerveznie, hogy változtatásai még épp időben befutottak.

Nem rajta múlt, hogy a lapnak végül néhány hónap múlva meg kellett szűnnie. A beszélgetés szép emlékként marad meg, benne az akkoriban különösen beszédes mondatokkal a migránsokkal kapcsolatos leegyszerűsített üzenetekről: „Magam is szomorúan hallom ezeket a híreket, és a Heti Válaszon is látom, hogy például ilyen kérdésekben egyre kritikusabb a kormánnyal. Ezeket a cikkeket egyetértéssel olvasom, de annak is örülök, hogy a lap nem vett 180 fokos fordulatot, és eddigi értékeit megőrizve ír, szükség esetén bírálóan a hatalmon lévőkről. Nem szívderítő látni, hogy manapság a parlamenti többséghez a leegyszerűsített üzenetekre különösen fogékony tömegek szavazatát kell megnyerni, olykor nem a legfinomabb eszközökkel. Ennek sajnálatos következményeként viszont az árnyaltabban gondolkodók hajlamosak elveszíteni bizalmukat abban a kormányban, amelynek politikájával amúgy egyetértenek.”

Miért hagyott fel a költészettel?

Korábban több verset is publikált Tótfalusy István álnéven. Aztán felhagyott a költészettel. Amikor erről faggattam, így vallott az okáról: „A papot könnyen fenyegeti a veszedelem, hogy akkor is prédikál, amikor verset ír. A hívő közösség pedig költeménynek érzi a szentbeszédet is, ha versbe foglalják, holott lehet, hogy versnek gyenge.” Szerinte a költőtől „mást várunk, mint a paptól. Ő az életének olyan részleteiről, akár válságairól is beszél, amiről egy papnak nem biztos, hogy vallania kell, hiszen azzal megzavarhatja azokat, akik lelkipásztorként fordulnak hozzá.”

Élet vagy irodalom

Egy alkalommal felhoztam neki, hogy úgy tapasztalom, paptársa, a Pilinszky-kutató Kuklay Antal munkásságát eléggé szigorúan ítéli meg – mert nem ért egyet vele a költő kései műveinek értelmezésében –, holott az élet egyéb dolgaiban, például a bűnös ember megítélésében, nagyon is irgalmas tud lenni. „Csakugyan”? – kérdezett vissza, és érződött, tényleg meglepte az észrevétel. Kicsit töprengett, majd így felelt: „Ha tényleg így van, akkor azt hiszem, ennek az lehet az oka, hogy élni kötelező. Irodalommal foglalkozni nem.”