Annak a zuglói templomnak a plébánosát tiltották most el a papi tevékenység gyakorlásától, ahol a fél életemet töltöttem. Pajor Andrást harminc éve ismerem. Voltunk jóban, lettünk rosszban. Személyes emlékek az egyházi és politikai ámokfutásáról.

„A tettenérés kínja elviselhetetlen. (…) Mert aki tetten ér, akik tetten érnek – a helyzet teszi így –, bűntelennek tűnnek, míg ő, a tetten ért, semmi egyéb, mint bűn, semmi egyéb e pillanatban, mint maga a bűn, amit elkövetett. Csupasz, tehetetlenül kiszolgáltatott tárgy a kutató pillantások kereszttüzében. Ember és ember közt ez a szituáció, ez a helyzet: nem lehet más, mint aránytalanul egyenlőtlen. Innét az intés: „ne ítéljetek.” Ami persze nem azt jelenti, hogy szemet hunyjunk bárki garázdálkodása fölött.”

(Pilinszky János)

Családalapításomig, közel 30 éves koromig a zuglói Kassai téri Szentlélek-plébánia volt a második otthonom. Ide jártam hittanra, itt voltam elsőáldozó, énekeltem a templom scholájában. Szerkesztettem a lapját, itt bérmáltak meg, és első szerelmeim is a helyhez kötődnek. A nyolcvanas évek végén szintén itt ért egyházi értelemben felnőtté válásom meghatározó élménye, amikor kiderült: a néhai plébánosunk, B. atya melletti lakásban élő hölgy – bár korábban úgy tudtuk – nem az időközben elhunyt papunk unokahúga... Itt tartottam az esküvőmet, apám május óta az altemplom urnatemetőjében nyugszik, anyám máig a Kassai térre jár misére.

Egyszóval, az egyházközség minden zegét-zugát ismerem. Így talán érthető, miért érzem a magaménak ma is, amikor már rég nem járok oda.

Amikor elolvastam a Válasz Online cikkét arról, hogy a jelenlegi plébánost, Pajor Andrást eltiltották a papi tevékenység gyakorlása alól, és gyermekvédelmi ügyben nyomozás indult ellene, valamiért nem lepődtem meg.

Inkább csak azt sajnáltam, hogy erre csak most került sor.

Már rég meg kellett volna történnie.

András atyát a 90-es évek elején ismertem meg. A Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége képviseletében szerveztem újságíró-tábort a korábbi plébániájára, az Igen című katolikus lap munkatársaként pedig szerkesztettem akkoriban helyenként üdítő hangvételű írásait. Amikor 2002-ben kinevezték a Kassai térre, a hírt jóindulattal vegyes kíváncsisággal fogadtam, ezért – bár már nem ide jártam templomba – elmentem a bemutatkozó miséjére. Prédikációjában három vagy négy kifejezéssel foglalta össze identitásának főbb elemeit, és a pap, illetve magyar ember mellett így jellemezte magát: író. Már akkor mosolyogtam ezen, mert szövegeit az átlagosnál csak ritkán éreztem erősebbnek.

A következő években messzebbről, egyre növekvő ellenérzéssel figyeltem a tevékenységét.

Azt a tényt, hogy az egyházközség mind több tagja menekül el fejvesztve a plébániáról, és jár inkább a Bosnyák téri templomba.

Hogy a megmaradó kevesek, illetve a hozzájuk társuló újak miként szenvednek papjuk ellentmondást nemigen ismerő stílusától, mindenkit kiosztó viselkedésétől, merev nézeteitől. Voltak és vannak persze, akiknek ez imponál. Hogy végre egy plébános tántoríthatatlanul képviseli az egyház tanítását, és nem fél kitiltani környezetéből azokat a személyeket vagy akár katolikus újságokat, akik és amelyek nem illenek a világképébe.

Úgy érzem, ezzel olyan lelkipásztori ideált valósított meg, amely még ötven vagy száz éve is bevett lehetett. Sőt akkoriban a hívők jó része talán még el is várta, hogy a pap megfellebbezhetetlen tekintélyként, Isten földre szállt angyalaként lépjen fel, s ítéljen elevenek és holtak felett. Ha jóhiszemű vagyok, azt mondom: Pajor András tragédiája az, hogy rossz korba született. Míg anno esetleg a nagyhatású hitszónokok között tarthatták volna számon, a mai, tanítók – pláne az igazsággal lángpallosként másokra lesújtó papok – helyett tanúságtevőkre szomjazó világban viselkedését számosan viszolyogva szemlélték. Még akkor is, ha több tekintetben jó ügyet próbált képviselni a maga hol darabos, hol bicskanyitogató stílusában.

Az alábbi eset híven összefoglalja András atya személyiségét. Jó pár éve történt, hogy egy vasárnap késő délután vidéki házunkból hazafelé menet a Kassai téri esti misére tértünk be. Máshova nem értünk volna oda, az M3-as bevezető szakaszán a templom épp útba esett, és úgy voltam vele, a szentmise az szentmise, akárki mutatja be. Éppen Úrnapja volt, így prédikációját a plébános az alkalomnak szentelte.

Beszédét azzal kezdte, hogy jól leteremtette a jelenlévőket.

Mi az, hogy nem a délelőtti, körmenetes ünnepi nagymisén vettek részt? „Hova jutunk így, hogy erre az esti alibimisére jöttök? Mi lesz Európával, ha mi, katolikusok nem vesszük komolyan a hitünket? Kedveseim, akkor ne csodálkozzunk, ha a müezzin dörzsöli a tenyerét!” – indította kirohanását.

Én ezen a ponton hagytam el a templomot. Feleségem bent maradt a gyerekekkel, majd a mise után bement a sekrestyébe, és számon kérte a plébánost, hogyan beszélhet így. Milyen alapon minősíti saját liturgiáját alibimisének, és aki esetleg először járt katolikus szertartáson, vajon fogja még egyszer templomba betenni a lábát? „Ha egyházunknak ilyen papjai vannak, mint maga, akkor nem a müezzin, hanem az ördög dörzsöli a tenyerét!” – zárta mondandóját tűzről pattant nejem. Az atyának értékelhető válaszra nem futotta, csak hebegett-habogott.

Ellenérzésem másik oka Pajor András egyre engesztelhetetlenebb politikai tevékenysége volt. Már a 90-es években hüledezve tapasztaltam radikális jobboldali fellépését a Csurka István alapította MIÉP Pannon Rádiójában. A Fidesz kormányzása alatt pedig paphoz méltatlan módon és helyeken tett rendre hitet a párt mellett, ezzel tovább elidegenítve azokat, akik árnyaltabban vélekedtek a közéletről.

Felfogása szerint egy katolikus nem szavazhat másra, mint a jobboldalra, ellenkező esetben talán szentáldozáshoz sem járulhat, de mindenképpen a pokolra jut.

Amikor szüleimhez mentem látogatóba, mindig belelapoztam a Szentlélek Híradó aktuális lapszámába, hogy aztán csak a hajamat tépjem az aktuális pártpolitikai eligazítás olvastán.

Amikor pedig a nyilvánosság valamely tágabb fórumán nyilvánított véleményt hasonló szellemben az országos politikáról, a Heti Válaszban időről-időre kommentáltam aktuális akcióját. Ő többször visszalőtt, blogjában egy alkalommal a következő szavakkal: „Szőnyi Szilárd – a cikkíró – itt nőtt fel a templomunk közelében. Hajdan az Igen katolikus ifjúsági folyóirat munkatársa volt, akkoriban változó sűrűséggel én is dolgoztam a lapnak. Egyszeriben rejtélyes gyorsasággal kikerült onnan, igaz, a polgári oldalon maradt. Szülei a mai napig közösségünk példaadó, segítőkész, nagyon kedves stílusú tagjai. A család fiatalabb nemzedéke ide érkezésemtől barátaival együtt ellenségesen állt hozzám és kezdeményezéseimhez, lelkük rajta. Ám hogy Szilárd politikai jellegű, nyilvános támadásban dolgozza fel mindezt, sosem feltételeztem. Megtörtént. Kisszerű húzás, nem vitás… azaz csak ennyiről lenne szó?”

Az esztergom-budapesti főegyházmegye közleménye szerint mostani eltiltása, illetve a rendőrségi bejelentés mögött az a bejelentés áll, amely az érsekség Gyermek- és Ifjúságvédelmi Szolgálatához érkezett.

A Válasz Online szerint a plébánia több fiatalja a plébános áldozataként tudja magát, és rendkívül kényelmetlen testi kontaktusokról számolt be.

„Az áldozatoktól úgy tudjuk, nem konkrét pedofil aktusokra kell gondolni Pajor András esetében, hanem a ministránsfiúk szisztematikus »betörésére«, megalázásra; hatalommal, tekintéllyel való visszaélésre, amelynek volt szexuális dimenziója is” – olvassuk a cikkben.

Ilyesmiről nincsenek élményeim, ezért az eltiltást indokló főegyházmegyei közleményre és a VO cikkére vagyok kénytelen hagyatkozni. Szoros kapcsolatban és most levelezésben állok viszont egy illetővel, aki a családjával, gyermekeivel az én korszakom után lett az egyházközség oszlopos tagja. Pajor politikai ámokfutását és viselkedésének elfogadhatatlan vonásait ő is jól látja. Szexuális abúzust ők nem tapasztaltak; nem zárja ki, hogy történtek ilyenek, de hangsúlyozza: akár így, akár úgy, Pajorral eredendően és évtizedeken keresztül az volt a jelentősebb gond, amilyen bántó, szélsőséges hangnemet engedett meg magának. Ugyanakkor hozzátette, hogy papjuk magánbeszélgetésben tudott emberséges is lenni.

Utóbbit magam is tapasztaltam, amikor májusban apám temetését a plébániai irodán vele kellett intéznünk. Rettentően furcsa volt ennyi év terhelt viszony után ilyen alkalomból beszélni vele. Szavait mindvégig anyámhoz intézte, és kerülte a tekintetemet, de én sem igen kerestem a szemkontaktust. Ezzel együtt, becsületére legyen mondva, nagyvonalú volt, és szüleimre való tekintettel egy számunkra fontos részletkérdésben kivételt engedélyezett a plébánia temetési rendje alól.

Mivel a vizsgálat még nem zárult le, nem tudhatom, a szexuális vádak közül mi áll meg. Egyben viszont biztos vagyok: politikai kirohanásai és személyiségének torz vonásai miatt András atyát már régebben meg kellett volna fékezni. Most már csak annyit tehetünk, hogy levonjuk a tanulságot: a nagy mellényű, az egyház tanítását engesztelhetetlen hevülettel hirdető, nem mellékesen a NER keblére ölelt papok – köztük Bese Gergő – viselkedése mögött nem áll-e ilyen-olyan személyes érintettség.

Merthogy az kiabál a leghangosabban, akinek a háza ég – tartja a népi bölcsesség.

Ugyanezt a jelenséget a pszichológia olyan, a lélektani elhárító mechanizmusok körébe sorolt szakkifejezésekkel írja le, mint a reakcióképzés vagy a projekció. Mindenkinek lehetnek ugyanis sebei, traumái, gyengeségei, szégyellnivaló dolgai. És jó, ha tisztában vagyunk vele: az ember leginkább azokat a vétkeket, hiányokat, torzulásokat látja meg másokban, amelyekkel alkalmasint maga is küzd.

A fent mottóként idézett Pilinszky-mondatok szellemében ezért Pajor András eltiltása után sem harag, sem kárörvendés nincs bennem. Inkább megilletődöttséggel szemlélem a volt plébános sorsát, remélve, hogy életében nem ez a végső állomás. Magunknak, az egyház minden rendű és rangú képviselőjének pedig azt kívánom, hogy esete szolgáljon intésként, a most elinduló feldolgozási folyamat pedig, ha lehet, gyógyírként az áldozatoknak.