„Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”

Százötvenezer kattintás felé tart az a Youtube-videó, amelynek határozott állásfoglalással felérő címe szerint tavaly augusztusban csoda történt Medjugorjéban: magyar fiataloknak jelent meg a Szűzanya. A kisfilmben szereplő huszonéves lány a beszámolója szerint a bosznia-hercegovinai kegyhelyen arra lett figyelmes, hogy a nap szív módjára lüktetni kezd, majd átalakul szentostyává, és benne megjelenik Szűz Mária, később pedig egy magzat képe tűnik fel, illetve evangéliumi jelenetek peregnek. Először arra gondolt, csak káprázik a szeme, de aztán, mint mondta, a jelenetek valóságosnak hatottak, és megindultságában zokogásban tört ki. Állítása szerint a jelenség elejének többen is tanúi voltak, Máriát viszont csak testvérével és még egy-két másik emberrel látta.

Az egykori Hír Tv-s műsorvezető, ma keresztény-közéleti aktivista Földi-Kovács Andrea személyes Youtube-oldalán megjelent videóban Júlia akkora átéléssel beszél az élményeiről, hogy ugyan ki merné megkérdőjelezni a történtek valódiságát? Hétköznapi hívőktől Böjte Csabáig osztják is rengetegen a videót, vagy kommentár nélkül, vagy lelkendezve a kész ténynek vett eseményen: újabb csoda történt Medjugorjéban.

Mivel itt egy szemlátomást mély lelkületű, őszinte elragadtatottsággal beszélő lány hittapasztalatáról van szó, a témáról csak kellő komolysággal és tapintattal szabad beszélni. Nem is jut eszembe megkérdőjelezni, hogy amit átélt, az számára teljes mértékben hiteles, valóságos élmény. Magam is voltam kétszer Medjugorjéban, és megtapasztalhattam a hely kisugárzását, az oda elzarándokoló száz- és százezrek áhítatát, és látom, milyen sokakat tud megerősíteni hitükben a falucska. Még akkor is, ha tudjuk, hogy az állítólagos jelenések kezdete óta viták, sőt botrányok is kísérik az ottani fejleményeket.

Ezzel együtt pusztán a lány beszámolója alapján nem venném a bátorságot, hogy mindjárt csodának nevezzem a történteket.

Pontosabbnak gondolnám úgy fogalmazni: Júliának csodaszerű/általa csodaként megélt élményben volt része.

Különösen furcsa a határozott állítás annak fényében, hogy a Youtube-videó leírásában az eredeti – az egyház által évtizedek óta vizsgált, de még el nem ismert – jelenésekről még feltételes módban olvasunk: „2022. nyarán egy busznyi, 14-23 éves magyar fiatal indult zarándoklatra a bosznia-hercegovinai Medjugorjéba, Szűz Mária állítólagos jelenéseinek helyszínére.” A folytatás aztán átvált tényközléssé: „Augusztus 3-án, az esti szentmise előtt 4 lánynak megjelent a Szűzanya.”

Az árnyaltabb fogalmazás nemcsak újságírói szempontból szabatosabb, de egybevág a katolikus egyház megközelítésével is. „Az Egyház óvatos a jelenések megítélésében” – írja a Katolikus Lexikon. „A történelem folyamán ősidőktől fogva vannak tudósítások jelenésekről, melyekkel kapcsolatban hivatalos egyházi állásfoglalás nem történt” – olvassuk ugyanott. Bár a Szentszék több Mária-jelenést hitelesnek fogadott el – a legismertebbek Fatima és Lourdes –, „az Egyház nem követeli meg minden jelenés hittel való elfogadását”, igaz, hozzátéve, hogy „a jelenés elvi lehetőségét nem szabad tagadni.”

A lexikon szerint „ugyanakkor egyetemes törvény az is, hogy a természetfölötti hatást nem föltételezni kell, hanem bizonyítani. Amíg valamire a természetes okok kellő magyarázatot adhatnak, addig nem szabad természetfölötti hatásra hivatkozni.”. Az egyház ezért is vizsgálja teológusok, orvosok, pszichológusok vagy akár pszichiáterek bevonásával az ilyen beszámolókat, hogy kiderítse: valóban természetfeletti eseményről van-e szó, vagy az illető pszichéjében, lelki szemei előtt számára valóságosnak ható, de objektív módon nem igazolható jelenésről. Egy kegyhelyen pedig a hely szelleme, az egymásra könnyen átragadó elragadtatottság többekben transzcendens vagy annak érzett folyamatokat indíthat el. Egyik medjugorjei látogatásom alkalmával az én zarándoktársaim jó része is napcsodát vélt látni, de elég elolvasni a fenti Youtube-videó kommentjeit, hogy milyen sokan számolnak be maguk is Mária- vagy éppen Jézus-jelenésről.

A nyilvánosságban ilyenformán erősen keveredik a csoda minden tekintetben elfogadható értelmezése a, mondjuk ki, nettó babonával. Határozottan úgy gondolom: a megváltó édesanyját úgy állítani be, mint valami – tisztesség ne essék szólván – kísértetet, aki mindenféle helyeken, lehetőleg elmosódottan, homályosan, nem egyértelmű módon rajtaütésszerűen megjelenget, kifejezetten sértő a személye és a hitünk számára. Úgy szeretném, ha (például Ferenc pápa módjára) mernénk egyenesen beszélni a nagyon is üdvös Mária-kultuszról és annak elvetendő vadhajtásairól.

Már csak azért is gondolom: nagy felelősség, hogy mikor keltjük egy jelenés hírét, azt a képzetet teremtve, hogy itt megkérdőjelezhetetlenül csoda történt; és akik netán kétségeiket fejezik ki, azok könnyen megbélyegezve érezhetik magukat. Sőt a Szentszék még az elismert jelenésekkel kapcsolatban is csak óvatosan mer nyilatkozni.

Szerintem kevesen tudják, hogy – ugyancsak a Katolikus Lexikon szerint – „az Egyház amikor engedélyezi egy-egy jelenés ünneplését, ezzel nem arról nyilatkozik, hogy Mária ott valóban megjelent. Hanem csak azt jelenti ki, hogy a mindenütt meglevő Mária-tiszteletnek adott kegyhelyen különleges kifejezést lehet adni.”

Mármost ami a jelenésekhez való személyes hozzáállásomat illeti: megvallom, sosem tudtam mit kezdeni velük. Számomra a teremtett világ semmihez sem fogható szépsége, az univerzum ésszel felfoghatatlan végtelensége vagy éppen az emberi test bámulatos tökéletessége épp elegendő isteni csoda, csak győzzek nap mint nap álmélkodni felettük.

De a legmegindítóbb, sokszor istenbizonyítékkal felérő élményeim a hétköznapi csodák.

Amikor egy, a sok keserűségbe belekérgesedett szív váratlanul megenyhül. Amikor több évtized után két barát, mintegy vezényszóra, kibékül. Amikor, holott a természetem nem indítana rá, bocsánatot tudok kérni. Amikor meg tudok bocsátani. Amikor felül tudok emelkedni önmagamon. Amikor beleborzongok: mennyi mindent kaptam az életben, aminek ezredrészét sem érdemeltem ki. Számomra ezek a „jelek” a lelki töltekezés, a hit megerősödésének legfőbb forrásai.

A csoda megélésének legszebb, irodalmi igényű leírását pedig Márai Sándor San Gennaro vére című regényében olvastam, és híven kifejezi, mit is tartok a természetfeletti vagy annak tulajdonított jelenségekről. A címadó Szent Januáriusz nevéhez egy ma is megvalósuló állítólagos csoda kötődik. Eszerint a III-IV. századi itáliai püspök Nápolyban őrzött ereklyéje, konkrétan egy üvegtégelyben őrzött megalvadt vére időről időre folyékonnyá válik és felbuzog. A regényben az egyik ilyen alkalom leírásában találjuk a következő részletet:

„És akkor az asszonyok kara váratlanul zsongani, zúgni kezdett. Mint egy alvilági görög kórus egy régi misztériumjátékban, úgy zsivajogtak, ütemes, jajongó, türelmetlen, hívő és sürgető litániába kezdtek... Mikor ezek a hangok felnyögtek, elkezdődött valami. Mi kezdődött?... A csoda?... Én nem tudom, padre. Volt itt cirkusz, babonaság, hagyomány, liturgia, bűvészkedés, aztán volt szakszerűség és üzlet, de volt valami más is... Ez a zúgás. Ez a jajongás. Ahogy ezek a csoroszlyák hívták a csodát... Térdeltünk és figyeltünk. És megértettük, hogy a csodát hívni kell. Nem elég várni a csodára, kényelmesen. A csoda nem jön postán, megrendelésre. Megértettük, hogy a csoda néha ilyen látványosan és mutatványosan készül, de nem ez a lényege... A lényeg az, hogy hinni kell benne és hívni kell... De hinni, miben? A hókuszpókuszban? San Gennaro vérének buzogásában? Nem hiszem, hogy volt egy ember a kápolnában, aki hitt ebben... A papok sem ebben hittek. Ami itt történt, az nem önkívületben történt, hanem hidegen, színpadiasan. De történt valami más is... az, hogy ebbe a hidegen, cirkuszian előkészített mutatványba hirtelen, átmenet nélkül, mind belevetettük magunkat... mind, akik a kápolnában voltunk, belevetettük magunkat a csoda lehetőségébe, feltétlenül, mint egy égő kemencébe... Ezt nagyon nehéz elmondani. Maga pap, padre, s ezért nem hiszem, hogy megérti...kérem, bocsásson meg. Lehet, hogy ami az alvadt vérrel e pillanatokban történt, nem volt csoda..., de maga pap, s ezért hinnie kell, hogy az volt. Én csak azt mondhatom, hogy a zúgás erősödött, a jajongó, hívó kiáltozás egyre hangosabb lett, s már nemcsak a fogatlan vénasszonyok kiabáltak, a csodának ezek a statisztái, hanem belülről kiabáltunk mind, akik a kápolnában térdeltünk. A hektikás kanadai pap arcát figyeltem. Üvegesen nézett maga elé, szája némán mozgott. Úgy nézett, mint aki hisz a csodában... olyan erővel hisz, hogy még itt is, a hókuszpókusz közepette is lehetségesnek tartja. Mert a csoda számára nincsen lehetetlen... még ott is megvalósulhat, ahol menetrendszerűen rendezik és akarják, többször egy évben, mint egy idegenforgalmi látványosságot... még itt is lehet csoda, a templomban. (...)

A püspök lassan jobbra és balra fordította az ereklyét, mutogatta, hogy a vér még nem olvadt meg... és aztán történt valami, ami más volt, mint a felcicomázott fetis, mint a nyögő asszonyok kara, mint a vér, amely végül olvadni kezdett az ereklyetartóban, és folyékony lett, és a püspök diadalmasan, ingaszerű, ütemes mozdulattal ide-oda emelve az ereklyét, felmutatta az olvadt vérrel telített üvegtartályt... más volt. A kápolnában a csodaváró asszonyok most már sivítottak, aztán, átmenet nélkül, rikácsolni és tapsolni kezdtek, mert a mutatvány sikerült... De mindezen túl történt még valami, ezzel egy időben és mindettől függetlenül... Bennünk történt, akik az oltár előtt térdepeltünk és néztük a kerek üveglapot, amely mögött az olvadt vér párolgott. Bennünk történt valami. .. az ellenkezésen, a gyanakváson, a babonán túl valami valóságos... Az, hogy nem csak az van, ami ellenőrizhető. Az is van, ami nem bizonyítható, ami ellenőrizhetetlen... Van még egy lehetőség. A püspök diadalmasan emelte a magasba az arany ereklyetartót, aztán a térdeplő kardinálishoz vitte a kegytárgyat, s a bíboros és mindenki, aki az oltár előtt térdelt, megcsókolta a kerek üveglapot. Csak a kanadai kardinális segédpapja nem csókolta meg az ereklyetartót. Lehajtott fejjel térdelt az oltárhoz vezető lépcső legalsó fokán, és a breviáriumot olvasta. Sötéten nézett maga elé. Pillantása sem volt a megvalósult csoda számára. Úgy nézett, mint aki ezt mondja: „Elég hinni. Minek a vér?...”