Vannak a korszakos zenekarok. Beatles, Rolling Stones. Az egyedi és utánozhatatlan együttesek, mint a Queen, az utolérhetetlen Freddie Mercuryval. Aztán a Jethro Tullhoz vagy Leonard Cohenhez hasonló kismesterek. Meg a személyes kedvencek Mark Knopflertől Mike Oldfieldig.

És van a Pink Floyd.

Annak is a szíve vagy a lelke, David Gilmour. Mert az ész, úgy tartják, Roger Waters volt. Akinek elméje eredetileg sem volt éppen bomlatlan. De hát pont ebből fakadtak az olyan zseniális alkotások, mint A fal. Szegénynek azóta végképp elmentek otthonról – tartják sokan, lásd megszólalásait az izraeli-palesztin konfliktusban.

Hírlik, a zenekar az ő távozásával a lényegét veszítette el. Mondjuk a fekete öves rajongók már Syd Barrett 1968-as kiválása után legyintettek: ami utána jött, merő popzene.

Pedig a hetvenes, nyolcvanas éveben született albumok a zenetörténelem kivételes kincsei. Nem sorolom a címeket, mindenki ismeri őket. Amikor aztán a nevet Waters után – az anno Barrett helyébe lépő – Gilmour vitte tovább, az 1987-es Momentary Lapse of Reasonnel, de még inkább az 1994-es The Division Bellel megmutatta: van élet bőven az ős-Pink Floyd után is. Ebben a sorozatban a 2014-es The Endless River sajnálatos kisiklás; olyan – nincs jobb szó – liftzene, amelynél ma már a mesterséges intelligencia is különbet ír.

A zenekar szíve-lelke 1978 óta öt szólólemezt is kiadott. Közülük a 2006-os On an Island érdemel említést, de a 2015-ös Rattle that Lock is tartalmaz jó néhány míves darabot, köztük a francia pályaudvarokon hallható szignált a számba beledolgozó dallal, illetve a dzsessz felségterületére tett kirándulással.

És most itt van a Luck and Strange. Az album nem adja könnyen magát. A beharangzóként közzétett mutatványszámok egy, de még két belehallgatás után is egysíkúnak, ötlettelennek mutatkozhatnak. Mégis, érdemes esélyt adni nekik. Mélyebb megismerés után olyan zenei világ bontakozik ki bennük, amely egyszerre viszi tovább a Pink Floyd, illetve Gilmour legjobb hagyományait és ad hozzájuk új, friss színt. Miközben a gitárszólók vállalható mértében idézik egy-egy korábbi szám konkrét fordulatát, a 78 éves muzsikusnak sikerült olyan lemezt készítenie, amely 2024-ben is bőven tartalmaz innovatív jegyeket. Az album ívét enyhén melankolikus, keményebb, lendületes dalok és különösen szép melódiák adják, a szokásos hangszerelést megfűszerezve egy-egy újszerű motívummal. Sokadik újrahallgatás után az ember egyre inkább hajlamos igazat adni az első kritikáknak: a szólókarrier alighanem legjobb összeállításával van dolgunk.  

Egy nagyon szerethető, multimilliárdos létére közvetlenségét megőrző zenész pályafutása végén – de talán még nem hattyúdalként – született ez a lemez. Gilmour önazonossága, kiegyensúlyozott személyisége minden bizonnyal nem független attól a családtól, amelyben immár harminc éve él, oldalán a kínai anyától és angol apától született Polly Samson íróval. Ahogy a házaspár egy friss interjúban megejtő őszinteséggel elmesélte, a világsztársággal járó „sex and drogs and rock and roll” életmód nemcsak Gilmour korábbi éveit jellemezte, de még házasságuk elejére is rányomta bélyegét. Ebben a világban keveseknek sikerül az, ami nekik megadatott: idestova bő negyedszázada élnek együtt, három közös gyermekkel (Davidnek a korábbi házasságából négy, Pollynak egy utóda született), és minden jel szerint harmonikusan.

Részben a Luck and Strange is ennek a családi háttérnek a lenyomata. Samson már a The Division Bell óta írja a Pink Floyd, majd férje dalszövegeit, a mostani lemezen pedig 2002-ben született lányuk, Romany is énekel és hárfázik. Nem is akárhogyan. Bársonyosan kellemes hangja, profikat idéző technikája üde színt tesz hozzá Gilmour szerzeményeihez.

Apja, lánya és zenésztársaik a hetekben turnéra indultak, melynek állomásain persze a közönség az emblematikus számokat is szereti hallani. Szerencsés helyzet, hogy az új dalokat – miként sok más kiérdemesült zenész esetében tapasztalhatjuk – nem közéjük csomagolva kell letolni a publikum torkán, hanem versenyképesek a korábbi alkotásokkal. Hirtelenjében Mark Knopfleren kívül nem sok olyan zenészt tudnék mondani, aki együttesének fénykorában, majd a csúcs után is, főleg ilyen hosszú időn keresztül, érvényeset tudott alkotni. Ahogy viszont mostani lemeze is bizonyítja: David Gilmour egyértelműen közéjük tartozik.