Egykor a lábai előtt hevert a fél világ – ma ő az antisztár mintapéldája. Zenéjében angol és skót hatások keverednek – miközben ereiben magyar és zsidó vér is csörgedezik. A Dire Straitsszel hét lemezt jegyzett – sikeres szólistaként ugyanennyit. Mérlegen a most 75 éves Mark Knopfler pályafutásának két, egyaránt értékes szakasza.

A négy gombafejű óta tudjuk: a 64 éves kor egy férfi életében meghatározó. Paul McCartney emlékezetes, az öregedést megéneklő dala különösen húsba vágó dilemma a rockzenészek számára: van-e élet egy karrier csúcsán túl? A világ ugyanis kiérdemesült világsztárok tucatjainak vergődését szemlélheti, akik egykori sikereik halvány visszfényében próbálnak fürdőzni, s kevés muzsikus jelentkezik a pályafutásának vége felé is érvényes mondandóval. Ha valaki, a nyolcvanas években berobbant Dire Straits egykori frontembere utóbbiak közé tartozik. Az idén 75 éves Mark Knopfler – aki együttesének 1995-ös felbomlása óta tíz szólólemezt készített, melyek jó része az első tíz között volt a brit slágerlistákon – legutóbbi, One Deep River című albumával idén tavasszal jelentkezett.

A gitáros először 1985-ben játszott Magyarországon, s a Dire Straits Brothers in Arms című, 30 millió példányban elkelt lemezével (minden idők ötödik legsikeresebb brit albumával) négy estén is megtöltötte az egykori Budapest Sportcsarnokot. A későbbi években sokáig visszatérő vendég volt, s a közönség mindinkább megtanulta: nem csak a régi slágereket – a Sultans of Swing, a Money for Nothing vagy a Romeo and Juliet című számokat – érdemes várni tőle. Az új, immár hegedűvel, furulyával, harmonikával, skót dudával is kísért, hol kelta motívumokra, hol countryra, hol bluesra épülő dalok ugyanis az előzményekhez méltó módon gazdagítják az életművet.

A korábbi hangos sikerek után az újabb számok jobbára Knopfler csendesebb, melankolikusabb énjét tükrözik, ezért már ritkán töltenek meg hatalmas tereket. Ha pedig igen, mint pár éve a zenész szülővárosa, a skóciai Glasgow 20 ezer fős konferenciaközpontjában, akkor a kritikusok egy része arról értekezik, hogy a gitáros eltévesztette a házszámot, dalai ugyanis intimebb közegben érvényesülnek igazán. Az utóbbi két évtizedben Knopfler hazánkban egyszer a fővárosi Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán, később a 15 ezres Budapest Sportarénában koncertezett, ám utóbbi helyet 2010-ben már csak úgy sikerült megtölteni, hogy a nézőtér egy részét leválasztották. Igy persze a koncertszervezők kisebb jegyár-bevételt könyvelhettek el, a jelen lévő ínyencek viszont örülhettek a meghittebb környezetnek. A későbbi években aztán ismét nagyobb érdekődés kísérte a művészt Budapesten, és ennek megfelelően a tömeg is nagyobb volt.

Ervin Knopfler a képen jobbra

Menekülés Magyarországról

Ha nem tudnánk, hogy Mark Knopfler nem különösebben tartja számon magyarországi gyökereit, azt is mondhatnánk, minden budapesti koncertjén hazaérkezik. Merthogy apja, az építész Knopfler Ervin 1939-ben hazánkból vándorolt ki Skóciába, s ott vette feleségül gyermekei, Mark, David és Ruth későbbi édesanyját, az angol Louisa Maryt. Egyes életrajzok szerint a zsidóüldözések miatt menekült el, fia interjúi viszont arról tanúskodnak, hogy szocialistaként – avagy inkább kommunistaként – rendszerellenes irományok terjesztéséért rá váró börtönbüntetés elől szökött a szigetországba. Amint pedig egy skót sakkszakértő kiderítette, az ötvenes években a glasgow-i zsidó sportklub sikeres tagjaként írta be magát a játék történetébe.

A későbbi rocksztár autodidakta módon sajátította el azt a mára védjegyévé vált technikát, amelynek köszönhetően rendre a világ tíz legjobb gitárosa között emlegetik. A fiatal Marknak egyszer a keze ügyébe került egy szólógitárra való vékony húrokkal felszerelt akusztikus hangszer. Ezt pengető nélkül könnyebbnek tetszett megszólaltatni, és addig próbálkozott, amíg ki nem kísérletezte módszerét, melyben a hüvelyk-, a mutató és a középső ujjának hármasával pengeti, simogatja, morzsolgatja a húrokat. „Mark Knopflernek megvan az a különleges képessége, hogy addig-addig sanyargasson egy Schecter Custom Stratocastert, amíg nem kezd úgy vijjogni és énekelni, mint az egész heti jó magaviseletbe belefáradt angyalok, amint szombat este valami jó erős italt követelnek” – mondta róla Douglas Adams brit humorista.

Hogy hívják a kamionsofőrt?

Knopfler a Dire Straits-cel viszonylag későn, 30 évesen futott be. Miközben ifjabb korában, egyes korszakokban szinte éhezett, együttesének neve – magyarul: a tönk szélén – kisvártatva paradoxonná vált, hiszen 120 millió eladott lemezükkel a nyolcvanas évek sztárzenekarává váltak. Vezetőjük közben filmzenéket írt – legendás ráadásszámuk, a Going Home például a Local Hero című alkotás instrumentális betétdala volt –, a Tina Turnernek szerzett Private Dancerrel szintén a slágerlisták tetejére ugrott, és a műfajban kevés olyan zenész volt a világon, akivel ne játszott volna együtt B. B. King- től Chet Atkinson, Bob Dylanen és Rod Stewarton át Stingig.

A hatalmas turnék, a világsztársággal együtt járó életkörülmények azonban Knopfler szerint egy idő után kiölték a lelket a csapatból, ezért 1995-ben együttesét, hét önálló lemezzel a hátuk mögött, megszűntnek nyilvánította. „Ez önvédelem, a túléléshez szükséges döntés volt. Az a fajta őrült pörgés ugyanis embertelen. Mindig is szerettem kamionsofőrökkel beszélgetni, mert nyitott, érdekes fickók. Emlékszem, az utolsó Straits-turnén, amikor az étkezőbe mentem, azon kaptam magam, hogy egyik sofőrünket sem ismerem – és akkor rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább” – nyilatkozta pár éve a brit The Telegraphnak.

A Dire Straits eredeti felállása

Antisztárnak lenni

Felhagyott hát a nagyszabású koncertekkel, és új társakkal szólókarrierbe kezdett, s közben a korábbi sztárból fokozatosan antisztárrá vált. Fellépéseinek kezdetén olyan feltűnésmentesen sétál be a színpadra, mintha maga is a rakodómunkások egyike volna, dalaihoz minimális fényeffektust használ, s koncertjein az a legnagyobb show- elem, ha szertartásosan elszürcsöl egy csésze teát. Nyilatkozataiban is egyszerűségről tesz tanúbizonyságot, a Sky Channelnek pedig 2011-ben úgy tudott egy kávézó teraszán interjút adni, hogy – bár koncertjének plakátja alatt üldögélt – a környéken senki nem észlelte, kinek a szavait veszi a kamera.

„Jelenlegi zenekarom jobban játssza a Dire Straits-dalokat, mint a Dire Straits tette” – nyilatkozta egy alkalommal. – A csapatban valószínűleg én vagyok a leggyengébb láncszem. Nagyon csodálom az igazán kiemelkedő zenészeket, hiszen tökéletesen urai a hangszerüknek, én azonban ettől fényévekre vagyok. A gitár számomra csupán olyan eszköz, amivel dalokat lehet írni” - mondta egyszer. Mármost ilyet csak az az ember mond, aki nem szégyell szerénynek lenni. Ami azt illeti, Mark Knopflernek van is mire.