Ott áll a pesti ember a frissen vásárolt nógrádi háza kertjében, és reménytelenül elveszettnek érzi magát. Tizenhét év múltán is emlékszik az ismeretlentől való ódzkodástól a szájában meggyűlő fanyar ízre. Az imént vette át a kulcsot az eladótól. A nő elhajtott, ő meg a feleségével kettesben maradt új szerzeményében. Persze, meglátni és beleszeretni egy pillanat műve volt. Na, de mit kell itt csinálni? Ő, aki születése óta a fővárosban, azon belül is jórészt csúsztatott zsaluban élt a kilencediken, mit kezdjen ezzel a birtokkal?

Merthogy nem hétvégi, pláne nem víkendháznak vásárolták. Már a szót is sértésnek veszik. Még kevésbé teleknek. Ez, kérem, nyári lak! De leginkább parasztháznak szeretik mondani. Abban benne van minden, amiért a forró hónapok fővárosi hősége elől menedéket keresve szert tettek rá. A VIII. kerületben olykor már májusban is alvásra alkalmatlanul perzselő tetőtér. Itt fehérre meszelt, kánikulában is enyhülést kínáló vályogfalak. Kontyos tető. Veranda, mellvédjén henger alakú oszlopokkal. Színes tulipánminta a homlokzaton. Szakajtó, kocsikerék, szita, tiloló a falon. A pesti ember skanzenromantikus ábrándja a vidéki élet szépségéről, romlatlanságról. Meg a feleségéről ráragadt műkedvelő lelkesedése a népi építészetért.

Aztán amikor először vendégségbe hívja újságíró munkatársait, a témához értő kolléga jól leforrázza. Sorolni kezdi, mi nem eredeti palóc stíl. Kezdve a kétrétegű üvegből készült „Tüzép-barokk” ablakokkal, amelyeket tájidegen módon nem a külső, hanem a belső fal síkjába építettek be. Az OBI-ban vásárolt beltéri ajtókról ne is beszéljünk – ezek kiábrándítóan jellegtelen törtfehérségét legalább utóbb zöldre festett betétekkel igyekezett hangulatba illeszkedővé pingálni. És bár a bejárati ajtó mellett számos bútor belesimul a környezetbe, több is van, amellyel nem lehetne tájházat berendezni.

De így is hangulatos, helyét sűrűn lájkolt Facebook-borítóképként is megálló vidéki otthon látványa tárul a szemünk elé. Igaz, csak ebben a faluban még vagy harminc ilyen van. A szomszédos településeken sok száz. Ezért is szerettek bele a környékbe. De azért is, mert a felesége emlékezett rá, hogy gyerekkorában egyszer erre kirándultak. Meg is van az a fotó, amely tízévesen örökíti meg a település fölé magasodó hegy tetején. Amikor immár háztulajdonosként először másztak fel oda, legott készítettek egy képet ugyanabból a szögből. A két, negyedszázad különbséggel lőtt fénykép közös keretben ott lóg a falon. De egyszer a pesti embert is járt már itt, anélkül, hogy később emlékezett volna a falu nevére. Házasságuk elején sógora robbant le a főtéren, az éjszaka közepén kellett ideautóznia és hazavontatnia. Szeretik azt gondolni: meg volt írva a sors könyvében, hogy pont itt kell házat venniük.

Az is megfogta őket a környékben, hogy parasztházakkal tarkított faluképért nem kell Hollókőig menni. Ez ráadásul nem szabadtéri múzeum, hanem itt hamisítatlan élet zajlik – állapították meg, amikor először kiadó, majd eladó házat keresendő autóba ültek, és a környéken barangoltak. De nem is a budapesti agglomeráció, ahol szinte még érezni a főváros levegőjét. Autóval egy óra, vonattal, busszal kettő: elérhető, de mégsem kartávolság.

Noha a házuk itt a maga nemében tizenkettő egy tucat, azzal a két ékességgel, amellyel az övék büszkélkedhet, nemigen találkozni. Az egyik a hatalmas, tekintélyt parancsoló fenyő a ház előtt. A másik a ház tájolása és a kert. Annak, aki autóval jön látogatóba, a pesti ember eligazításul csak annyit mond: a falutábla után minden alkalommal jobbra, aztán koppanásig. Három kanyar után megérkezünk az utcájukba, annak a végében vagyunk. A helyiek Balatoni-háznak nevezik, egykori, tanácselnök tulajdonosa után. És nem volt mindig ilyen szemrevaló. Akitől megvették, az varázsolt belőle tápos pestieknek kívánatos parasztházat. Ha a beltéri falakon megkaparjuk a fehér mészréteget – de mivel télen nem lakják és fűtik, helyenként lepereg az magától is –, előtűnik a Kádár-korszak jellegzetesen retro belső falmintázata. Mondják, régen a parasztház a szegénység jele volt. Aki tehette, legalább igyekezett küllemében szakítani vele. Ha rikító színű kültéri falakkal, a homlokzaton tükrös csempével és más lehetetlen díszítőelemekkel, akkor azokkal.

A pesti emberék vidéki otthona északi tájolású, hátat fordítva az utca összes többi házának. Ami máshol hátrány, itt, legalábbis nyáron, előny. A nap nem a bejárati homlokzatot, hanem az épület hátát süti, így a kertre javarészt jótékony árny borul. Szomszéd csak mögöttünk. Ha a teraszon üldögélve előre nézünk, fűzfával, bodzával, csalánnal sűrűn benőtt patakpart. Ha balra, vízinövényekkel tarkított susnyás. Ha jobbra, a patak békalencsés tavacskává duzzadt kiszélesedése. Ha épp van közmunkás, és méltóztatik lekaszálni a gazt, akkor a háztól rálátni a buszfordulóra és a falucska főterére. Mégis, mintha egy erdő szélén ütöttek volna tanyát. A pesti emberék pont ilyet kerestek. Anno még négy kisgyerekkel a sűrűn lakott fővárosi sorházból legalább nyárra elbújni oda, ahol sem ők nem zavarnak, sem őket nem háborgatják.

Mondjuk drágán vásárolták. Tizenhét éve a falubeliek sokallták az ötmilliót. Háromnál nem ér többet! – mondogatták. Bizonyára. De amikor a pesti ember házat vesz vidéken, nem csupán telket, falakat, gerendát, tetőzetet vásárol. Hanem hangulatot. Életérzést. És ez minden pénzt megér a hülyéjének. A helybeliek tudják ezt. Fel is verik az árat. De még így is jóval olcsóbb az ingatlan, mint a fővárosban. A Káli-medencében meg ugyanez a ház vagy háromszor ennyibe kerülne.

Nógrád közepén vagyunk, Balassagyarmattól 20 kilométerre, a Cserhát legmagasabb, 529 méteres hegyének tövében megbújó falucskában. Hívjuk Szandaváraljának – mert hát az a neve. Nem önálló település, a szomszédos Szanda fíliája, 180 lakóval. Nevét egykori földbirtokosa, Zonda György után kapta. Fénykorát a XV. században élte, akkor még városi ranggal is bírt. A tájat a föléje magasodó kúp határozza meg, tetején várrommal. Az egykori építményből mindössze egy torony maradványai állnak. A várnak a XVI. században lett fontos szerepe, Drégelypalánkkal és Nógráddal alkotva védelmi háromszöget. 1545-ben aztán a török elfoglalta. A magyarok visszaszerezték, de nem tudták megtartani, ezért lerombolták. Ma nyaranta kirándulók népesítik be a helyet, és miközben tiszta időben akár a Tátráig ellátni, többségüknek nyilván fogalma sincs arról, hogy a kövek, amelyeken lépdelnek, mennyi emléket őriznek.

De „vajon mutatóujj-é vagy hüvelykujj”, ami a mennyboltozat felé bök? – töprengett a várromról egyik novellájában a haláláig szandai háztulajdonos író, Gyurkovics Tibor. Egyértelmű választ nem adott. Sőt, ha bizonyos szögből nézzük, egész más – férfi – testrészt juthat az eszünkbe... Egy biztos: ha csak tehetik, a pesti emberék augusztus 20-án felbaktatnak a romhoz, és a falubeliekkel onnan nézik a fővárosi tűzijátékot. Nem mintha 80 kilométer távolból olyan látványos volna. A közösségi élményért teszik.

Az első évben még nem volt fürdőszoba. A kertben, lavórból mosakodtak, és élményszámba ment, amikor hajmosás után meleg zápor áztatta le a sampont. Budi a kert végében. A következő nyárra fürdővel, vécével, kamrával, földszinti és tetőtéri vendégszobával, a régi és az új épületrész között fedett terasszal bővítették a házat. A terveket mérnök barátjuk, a neves építészeti szaklap főszerkesztője készítette. Kivitelezőt a Szandával szomszédos Terényből szereztek. Miután elkészült, meghívták vendégségbe a tervezőt. Mivel sok minden nem az ő elképzelései szerint lett, nem mertek rákérdezni, hogy tetszik. A végén azért szóba hozták: ugye, van pár dolog, amivel nem ért egyet? Az csak mosolygott, és bólogatott.

Mert hát, ami a papíron szépen mutat, a valóságban nem mindig fain. Barátjuk a hozzátoldott vendégszobát helyi, berceli andezitkőből álmodta meg. A látványtervek lenyűgözők voltak. „Meg akartok ti fagyni? Tudjátok, mennyire lehűl itt már augusztusban is? Jó lesz az Ytongból is, nem?” ­– kérdezte János úr, a kivitelező. Hagyták magukat meggyőzni. Ma már tudják, a szaki nem a levegőbe beszélt. Voltak nyarak, amikor még június végén és már augusztus közepén is be kellett fűteni. Völgyben vagyunk, az ország egyik leghidegebb pontján. Amikor Pesten kocsiba ülnek, rendre rápillantanak a hőmérőre, és megtippelik, hány fokba fognak érkezni. A különbség szinte sosem kevesebb tíznél, de van, hogy 12-13.

Barátjuk a földszinti vendégszoba fölé a hátsó homlokzat felől hatalmas nyílt teret álmodott. A kőből tervezett toldás szénaboglyára hajazott volna, a tetején afféle látvány-szénapadlással. „De miért hagynátok üresen azt a területet? Ne legyen ott tetőtéri vendégszoba?” ­– így János úr. Lett. Síkban billenőablakkal.

A házban minden villannyal működik, kivéve a tűzhelyet, az gázpalackról. Fűtés cserépkályhával – rásegítésként olajradiátor –, melynek csempéit az előző tulaj a verandán hagyta. ­A környékbeli mesterrel felrakatták, rá egy évre meg, amikor a házat bővítették, a teraszra kemencét építtettek. Ha nagy társaságuk van, abban sütik a langallót, vagyis a parasztpizzát. A pesti, amúgy reménytelenül gyakorlatiatlan ember kompetenciája ezzel új elemekkel bővült. Megtanulta, miként kell begyújtani, hogy ne füstöljön, mikor lefojtani, és melyik fának mekkora a fűtőértéke. Balta, fejsze, láncfűrész is került a háztartásba. Tűzifát még sosem vettek. A tavaszi, őszi hétvégékre meg a nyarakra bőven megteszi az, ami a hatalmas kertben és környékén egy-egy vihar után lehullik.

A pesti bölcsész olyan nagy lendülettel indított a ház csinosításában, elsőként a kerítésépítésben, a földből kiásott szikladarabok hurcolászásában, hogy természetesen azonnal sérvet kapott. A vidéki birtok jóvoltából belekóstolt a burkolásba, betonozásba, vakolásba, festésbe, mázolásba is. Persze csak a zöldfülű amatőrök módjára. A csempevágóval például először nem boldogult, és szégyenszemre a Youtube-ról kellett ellesnie a fortélyát. Ellentétben a helyiekkel, akik számára az építőipari tevékenységek, a ház körüli, kertben végzett munkák olyan magától értetődők, mint az egyszeregy. Pestijeink „nadrágos emberként” ezért is válaszolhatták őszintén a kedves szomszéd házaspárnak, amikor a férj a sokadik vörösbor után azért hálálkodott, amiért „leereszkedtek hozzánk, parasztokhoz”: pont fordítva van. Úgy érzik, városiként sok szempontból a bokájukig nem érnek fel, ezért a barátságukat ők érzik megtisztelőnek.

Ma már kevesen gazdálkodnak. A faluban is csak néhány háznál van baromfi. Valaki pár éve teheneket tartott, de eladta. Most disznókat nevel. Egy pár ló, egy kecske – meg a környékbeli erdőkben, utak szélén őz, szarvas, vaddisznó, róka, nyúl, borz, fácán. Olyan közel jönnek, hogy ősszel elég kiülni a teraszra, onnan is hallani a szarvasbőgést. Kész csoda, hogy a pesti embernek még egyetlen vadbalesete sem volt.

Olyan sokat nem tudnak itt lenni, hogy maguk is gazdálkodjanak, pláne állatot tartsanak, vagy csak kertészkedjenek. Veteményesükben mindössze medvehagyma és kapor, mellette pár virágot nevelgetnek. Egyszer répával próbálkoztak, de satnya lett, feladták. Az ajándékba kapott sárgabarack-csemetét elültették, alig terem. A diófa legalább megmaradt, és hatalmasra nőtt. A diófúró légy ellen még ragacsos papírszalaggal tudtak védekezni, a faggyal ellenben már nem tudnak mit kezdeni, így termés inkább nincs, mint van. Amit viszont lehet, helyben vesznek. Mézet az itteni barátjuktól, házitojást két nénitől is, a helybeliektől felvásárolt dióval pedig évek óta ők látják el rokonaikat, barátaikat, kollégáikat. Volt, hogy a csomagtartóban hetven kilóval indultak haza, és mire Pestre értek, lábon eladták az utolsó szemig. Egyben felvásárolni segítség az ittenieknek, a minőségi áru jótétemény az otthoniaknak.

A pesti ember tizenhét év alatt vagy kétszázszor tette meg a Budapest-Szandaváralja-Budapest utat. Ismer minden kanyart és kátyút, szinte csukott szemmel le tudna vezetni. Nemrég kiszámolta: a huszadik évfordulóra eléri a 40 ezer kilométert, és ezzel kvázi körbeautózta az Egyenlítőt. Ez a ház az egyetlen fényűzése.

Amíg a gyerekek kicsik voltak, a felesége egész nyárra leköltözött velük, a pesti ember meg ingázott. Három évben is emlékezetes focitábort szerveztek a fiúk klubtársainak; mindjárt az első akkora élmény volt, hogy a végén apa és fia a vendégszobába félrevonulva együtt könnyezett. A lányok itt tanultak meg lovagolni. Rokonaik, barátaik, kollégáik pedig évek óta visszatérő vendégek bográcsozni, éjszakába nyúlóan beszélgetni vagy éppen parasztactivityzni. Az egyik ilyen, pajzánságot sem nélkülöző alkalommal született meg a falu azóta is emlegetett alternatív neve: „Szandra vállalja”. Most, hogy a gyerekeik felnőttek, a legtöbbször már csak ketten jönnek – de a pesti ember rákapott az egyedüllét ízére is –, és van, hogy valamelyik utódjuk kéri el bulizni, táborozni a ház kulcsát.

Ha Budán lakni világnézet, akkor falun házat venni maga a Weltanschauung. Olyannyira, hogy a pesti ember itteni tartózkodásra valóságos vidéki személyiséget fejlesztett ki. Míg otthon a szomszédai közül sem mindenkinek tudja a nevét vagy áll le velük csevegni, Váralján boldog-boldogtalannak előre köszön. Néha csak azért indul sétálni, hogy eldiskuráljon a szembejövőkkel, a kertjükben dolgozókkal. Aztán megesik, hogy ottragad vacsorára, és másnapra is közös programot beszélnek meg. Itt elég kiülni a főtérre, hogy a falut átszelő kék turistajelzésen kirándulók közül alkalmi ismeretségre tegyünk szert. A pesti ember adott már szállást éjszakára magányos vándoroknak és marasztalt ebédre kanadai párt, amely a Világörökség helyszíneit felfedezve Hollókőről vetődött idáig. Sőt pár év múltán még azt is jólesően nyugtázta, hogy a faluban haragosa támadt. Úgy érezte, ez is lépés az asszimiláció felé. Szimpla félreértés volt, aztán az egyik falunapon az illetővel pár sör kíséretében összebarátkoztak, és azóta szent a béke.

Amennyire csak telik tőle, a pesti ember kiveszi részét a helyi életben. Ha épp itt van, eljár a falugyűlésekre, főzőversenyekre, egyéb falunapokra, és élvezettel hallgatja a lakodalmast, miközben amúgy ezzel a műfajjal ki lehetne kergetni a világból. Sőt az első időben azon kapta magát, hogy már-már tájszólásban kezd beszélni, de ezzel a modorossággal gyorsan felhagyott. Kevesebb, mint helybeli, de több, mint a kertkaput megérkezése után magára záró hétvégi turista. Már csak azért is, mert kaput 17 éve nem csinált. Itt nincs rá szükség. Egyszer fordult elő, hogy a teraszon lévő kredencből elvittek pár holmit, de valószínűsítik, hogy nem klasszikus betörés volt. Gyanítják, ki lehetett az: úgy sejtik, italra kellett, és ilyenkor ami mozdítható és pénzzé lehet tenni, azt már viszi is. Inkább sajnálták az illetőt, mint haragudtak rá.

A pesti ember idővel kifejlesztett egy rövid, hanyag kézmozdulatot. Amilyennel az egymást ezer éve ismerők, és napjában akár sokadszorra találkozók köszöntik egymást különösebb fakszni nélkül. Ha kocsival jön vagy megy, és ismerőst lát a faluban, azzal int. Persze tisztában van vele, hogy itt sosem lesz több mint gyüttment. Vagy ahogy más tájakon mondják: bebíró. Esetleg nájlonparaszt. Főleg, hogy a dolog könnyebbik végét fogta meg. Télen nem lakik itt. Csak a ház előnyeit élvezi, nem jut ki neki a hidegből, sárból, hosszú decemberi, januári estékből. Nincs annyira kiszolgáltatva az időjárás szeszélyeinek. Neki a szárazság azt jelenti, hogy ritkábban kell füvet nyírnia. Bár a kertet – fizetség ellenében – immár évek óta a helyi barátjuk kaszálja.

Sokakat látott már nagy reményekkel egész évre leköltözni. Van, aki egy esztendeig bírta. De kevesen maradnak tovább két-háromnál. Pár éve a közeli Terénybe indult beköltözési hullám. A sajtó is megírta. A Budapest School ökosulit nyitott a falu határában, és egy pesti baráti társaság tagjai felvásárolták a környékbeli parasztházakat. Aztán az utóbbi időben egyre többnek az ablakában jelent meg az Eladó tábla. Pedig sokan világmegváltó tervekkel érkeznek. Volt, aki biofarmot, Szandaváralja főterére teniszpályát, a falu határában álló épületegyüttesbe konferenciaközpontot, mi több, a hegyek közé drótkötélpályát álmodott. De ott, ahol a pár éve nyitott, amúgy igényes pizzázót sem bírták fenntartani, és a berendezéseket el kellett adnia, ezek az elképzelések túlnőnek a lehetőségeken.

Itt kisebb léptékben működnek a dolgok. Büfé a kéktúra útvonalán álló házban – amíg az is be nem zár, két vendégház. Pedig néhány évtizede még strand is működött a falu határában, jegypénztárral, kabinokkal. Dolgozói számára nyitotta a szomszédos kőbánya, vizét a Mária-forrás táplálta. Helyi, ötvenes barátjuk még fürdött benne gyerekkorában. Ma nincs munka a faluban, aki dolgozik, a környező településekre, Gyarmatra, Vácra, Pestre jár, de olyanról is tudni, aki hetente ingázik Keszthelyre, építkezésre. Gyerek alig, a fiatalok többsége továbbáll. Cserébe egyre több a falut második otthonaként választó városi – köztük egy holland. Ők azt keresik, ami elől sok helybeli menekül. Ami utóbbiaknak unalom, előbbieknek nyugalom.

Ott ül a pesti ember a tizenhét éve vásárolt nógrádi háza kertjében, és minden idegszálával otthon érzi magát. A boldogság megannyi pillanatát élték meg itt, így nem nagy a szó: élete második legjobb döntése volt ez a ház. Aki ismeri, nem kérdez vissza, mert tudja, hogy az első a felesége. És ha a szandai vártorony romjára pillant, immár abban is bizonyos, hogy ő nem hüvelyk-, hanem mutatóujjnak látja. Amely az égboltozat felé mutat. Miközben számára a paradicsom már itt, a Földön elkezdődött. Egész pontosan a falutábla után minden alkalommal jobbra, három kanyar, aztán koppanásig.

(Fotók: Pásztor Péter és családi archívum)

*

Az írás rövidebb változata szeptemberben megjelenik az Országút című lap Magánföldrajz című rovatában.