A Mik vannak?! blog különkiadása: az alábbi cikk régi kedves kollégáim felkérésére készült, és a Válasz Online-on jelent meg 2023. május 1-jén.

„Egyházi vezetők és hétköznapi hívők egyaránt azt mondták: azt várják a pápa látogatásától, hogy erősítsen meg a hitünkben, és mutasson irányt. Hát, Ferenc pápa ezt most megtette, nem is akármilyen erővel” – írja a háromnapos budapesti pápalátogatásról lapunknak küldött értékelésében Szőnyi Szilárd egyházi szakértő. Egykori Heti Válasz-os kollégánk (és múlt heti podcastunk vendége) úgy látja, Ferenc sokakat megnyerhetett azok közül is, akik közömbösen vagy fenntartásokkal szemlélik a tevékenységét, ittléte ugyanis bővelkedett spontán, személyes gesztusokban. Közben pedig a magyar politika is igyekezett a szebbik arcát mutatni – Novák Katalinnak legalábbis „sokan örömmel tudták volna dupla zárójelbe tenni kormányzati előéletét”, ha nem a látogatás előestéjén részesítette volna kegyelemben a terrorizmusért elítélt Budaházy Györgyöt.

A cigányok szombaton ellopták a show-t a Rózsák terei Szent Erzsébet-templomban – és milyen jól tették! A társadalom perifériáján élőkkel való találkozó végén a szendrőládi cigányzenekar néhol hamisan ugyan, de annál nagyobb szívvel, lelkesedéssel énekelt Ferenc pápának, hogy aztán ráadásként fergeteges örömzenés áldásban részesítse az egyház fejét. Aki láthatóan szívesen és meghatódva időzött el a körükben, pedig már menni kellett volna tovább a következő programra, a görögkatolikus parókiára. „Én már sok mindent láttam és sok mindenről forgattam. Nem vagyok vallásos, de ez nagyon megérintett” – az ottlévők beszámolója szerint a jelenet láttán e szavakkal és párás szemekkel fordult oda egy hatvan év körüli operatőr a hajléktalanokat segítő Csak Egyet Szolgálat mellette álló munkatársához.

Amikor pedig azt hittük, innen már nincs hová fokozni, következett a találkozó a Papp László Sportarénában összegyűlt 11 ezer fiatallal, akik akkora ovációval fogadták a 86 éves egyházfőt, hogy majd’ szétrobbant az aréna. A pápa pedig sok, nála évtizedekkel ifjabb katolikust megszégyenítő szellemi frissességgel, felpezsdítő gondolatokkal ösztönözte a jelenlévőket az értelmes, Isten által számukra álmodott élet forrásainak megtalálására. A megejtő tanúságtételekkel tarkított programon világiak, papok, szerzetesek, püspökök a nagyközönség számára ritkán látható derűvel, lendülettel és hitelességgel mutatták fel az egyház szebbik, szerethető arcát.

A látogatás mindhárom napja bővelkedett az ilyen spontán, személyes gesztusokban, pillanatokban, melyekkel Ferenc vélhetően sokakat megnyert azok közül is, akik közömbösen vagy fenntartásokkal szemlélik a tevékenységét. Nem tudni, legalább kicsit megenyhült-e az, a Szólj be a pápának című jezsuita programon idézett pap is, aki tíz éve mondvacsinált okokból nem teszi ki elöljárója fényképét plébániai irodájának falára, miközben a korábbi egyházfőké ott látható. Mindenesetre aligha értékeljük túl a mögöttünk álló hosszú hétvégét, ha azt mondjuk, a nagyvizit minden várakozást felülmúlóan bővelkedett felemelő, jelentőségteljes mozzanatokban vagy éppen nagyon is konkrét üzenetekben. De vegyük sorjában.

Béke vs. igazságos béke

Napirend előtt érdemes megemlíteni Novák Katalint, aki a vatikáni államfő kollégájaként a Sándor-palota előtti fogadáson mindvégig fesztelenül, közvetlenül, jó házigazdaként viselkedett, nem pedig karót nyelt, megilletődött politikusként, s akivel a pápa is felszabadultan társalgott spanyolul a várakozás percei alatt. A köszöntők aztán egyből megadták a lelkipásztori és országlátogatás közéleti alaphangját. A köztársasági elnök imponáló módon papír nélkül elmondott, jól felépített beszédében pont úgy szólt, ahogy egy „európai értelemben vett” konzervatív, keresztyén államfőnek jól áll üdvözölni a Vatikán első emberét. És

ha – vélhetően a radikális jobboldalnak tett gesztusként – nem előző nap részesítette volna kegyelemben a terrorizmusért elítélt Budaházy Györgyöt, bizonyára sokan örömmel tudták volna dupla zárójelbe tenni kormányzati előéletét, pártpolitikai hátterét.

Alighanem ugyanis többünk kiegyezne azzal, ha minden téren ez a hangvétel volna a fideszes jobboldal sajátja. Főleg, hogy Novák Katalin Ukrajnáról szólva kétszer is hangsúlyosan említette az „igazságos békét” – ellentétben a kormány jelző nélküli, inkább az orosz érdekekre tekintettel lévő békefelfogásával. Ennek azért van különös jelentősége, mert Paul Richard Gallagher érsek, a Vatikán külügyminisztere nemrég ugyanezekkel a szavakkal hangsúlyozta: akkor beszélhetünk méltányos fegyvernyugvásról, ha az orosz csapatok kivonulnak Ukrajnából, és Moszkva nem bitorolja keleti tőszomszédunk területeit. Mármost itt vagy egy különutas államfői politikát láthatunk, vagy pedig a nemzetközi közvéleménynek szóló, előre leosztott szerepeket; és afelől, hogy melyik válasz áll közelebb az igazsághoz, nem lehetnek különösebb illúzióink.

Válaszában – csakúgy, mint a vasárnapi zárómisén a Kossuth téren – a pápa is hitet tett a béke mellett, de az ő esetében fel sem vetődhet, hogy ne tudna vagy akarna különbséget tenni agresszor és áldozat között. (Még akkor is így van ez, ha – miként Novák Katalin arra kérte, vesse latba tekintélyét a béke érdekében Kijevben, Moszkvában, Washingtonban és Brüsszelben – korábban ő is utalt a nagyhatalmak szerepére a háborúban.) Sokatmondó, hogy épp budapesti látogatása előestéjén fogadta a Vatikánban Ukrajna miniszterelnökét, Denisz Smihalt. Nálunk pedig programjába iktatott egy találkozót a magyarországi orosz ortodox egyházmegye kormányzójával, Hilarion metropolitával – Kirill pátriárka bizalmi emberével, korábbi „külügyminiszterével” –, és a szívélyes légkörűnek mondott megbeszélésen beszédes gesztusként megcsókolta a mellkeresztjét.

Egyes értékelések szerint annak, hogy a Kremllel szimbiózisban élő orosz ortodoxia felé tapogatódzó találkozó hazánkban jött létre, fő oka a magyar kormány hozzáállása az ukrajnai háborúhoz. És amiként 2016-ban Ferenc pápa és Kirill pátriárka egyeztetésére is az oroszoknak otthonos terepen, a havannai repülőtéren került sor, úgy a politikai földrajz a mostani tárgyalás helyszínválasztásakor is szerepet játszhatott. Mondjuk a fél lábbal még mindig a kommunizmusban élő Kubával vont párhuzam nem különösebben hízelgő a magyar kabinet számára, de ez legyen azok gondja, akik a kelleténél jobban elköteleződtek az orosz érdekek képviselete mellett. (Arról pedig, hogy milyen további különbségek érhetők tetten a Szentszék és a magyar kormány békepolitikája között, lásd bővebben a Mik vannak?! blogon.)

Az egészséges szekularizáció dicsérete

Miután a pápa a genderideológia és a globalizáció vadhajtásainak kárhoztatásával, az abortuszpárti tendenciák elítélésével, a magyar családpolitika dicséretével éreztette, hogy tekintettel van a vendéglátóinak fontos szempontokra, a következő mondatokkal lepte meg a Karmelita kolostorban helyet foglaló állami, kormányzati és egyházi méltóságokat:

„Az állam és az egyház közötti termékeny együttműködés gyümölcsöző, azonban meg kell őrizni a megfelelő határokat, hogy ilyen is maradjon. Fontos, hogy minden keresztény emlékezzen erre. Az evangéliumot tartsa viszonyítási pontnak, ragaszkodjon a szabad és felszabadító jézusi döntéshez, és ne köteleződjön el a hatalom sajátos logikája mellett. Ebből a szempontból jó az egészséges szekularizáció.”

Ezzel mintha csak rá akarta volna ütni a kóserpecsétet, pontosabban rámondani az áment – korábbi cikkei, interjúi révén a Válasz Online-on is ismert – Koronkai Zoltán múlt heti írására. A jezsuita szerzetes a maga nemében egyedülálló blogbejegyzésében a kormányzati pozitívumok számba vétele után hosszasan sorolta az egyház–állam kapcsolat anomáliáit, a felekezetek anyagi és politikai függésének jeleit. Meglepő módon az egyházfő fenti kijelentése nem söpört végig a sajtón, pedig ha valaminek, ennek lett volna hírértéke. Meglehet, a menekültek befogadására tett pápai – Szent István király vonatkozó írását emlegető – intelem árnyékában nem jutott rá elég figyelem. Balog Zoltán volt kultuszminiszter, a református zsinat lelkészi elnöke mindenesetre közleményben jelezte, hogy a mondottak elérték az ingerküszöbét: „Mi az evangélium által ébresztett Krisztus-hitet tekintjük elsődlegesnek, az állam pedig a keresztyénség kultúrát és életmódot teremtő erejét. A pápa, mint a katolikus egyház és Vatikán Állam feje, mai beszédében mind a kettőt hangsúlyozta, s ennek kapcsán óvta az egyházat a hatalom túlzott közelségétől.” Sokadik olvasásra sem egészen világos, hogy a püspök mit is akart mondani ezzel, azon túl, hogy a katolikus mellett a másik leginkább érintett egyházként úgy érezhette, valamit reagálni kellene, és helyre tenni az elhangzottakat.

Három nap lelkigyakorlat

De lépjünk is túl a politikán, mert Ferenc pápa látogatása ennél sokkal felemelőbb élmények miatt marad emlékezetes. Akik az egyes helyszíneken vagy akár a képernyők előtt végigkövették a programokat, valósággal egy háromnapos, a katolikus egyház feje által személyesen vezetett lelkigyakorlat részesei lehettek. Mindjárt a papokkal, szerzetesekkel történt pénteki találkozója alkalmával a Szent István-bazilikában meg lehetett tapasztalni, hogy Róma püspöke nem annyira prédikál, mint inkább tanít.

Ennek az idős embernek valami olyan különleges képessége van, hogy még ha nagy tömeg előtt beszél is, mindenki úgy érezheti, közvetlenül rá figyel, személyesen őt szólítja meg. És még amikor atyai intést fogalmaz meg – például a pletykálkodás veszélyeire hívja fel a papok, püspökök figyelmét –, azt is kedvesen, bántó él nélkül teszi.

A pápát a katolikus tanítás Krisztus földi helytartójának tekinti, aki egyházvezetői szerepét úgy kell megélnie és képviselnie, mint akin keresztül Jézus szól a rábízottakhoz. Ilyen élménye lehetett annak a mindkét lábát elveszített, ezért a pápához hasonlóan tolószékbe kényszerült, hajléktalanok között élő Kardos Mihály atyának is, akinek láttán a pápa a bazilikából kijövet megállt, és áldását adta paptársára. Hasonlóan megrázó pillanat volt, amikor a Szent Erzsébet-templomban – mielőtt gyerekei argentin tangót játszottak volna a kedves vendégnek – egy menekült ukrán családfő arról beszélt, hogy milyen hálás annak a Magyarországnak, amely befogadta, és ahol 46 éve katonai szakácsként dolgozott. Nem biztos, hogy mindenki számára világos volt – válaszában a pápa már csak simán szakácsként beszélt róla –, pedig szavaiból arra lehet következtetni, hogy a hetvenes években a hazánkban „ideiglenesen állomásozó” szovjet hadsereg tagjaként fordult meg nálunk. Most pedig az orosz csapatok elől neki kellett menekülnie, és az őt befogadók nem az egykori megszálló hadsereg egyik katonáját nézték benne, hanem a rászoruló embert. Ha így volt, akkor helyzete hasonló a Grecsó Krisztián által tavaly elszállásolt ukrán menekültéhez, akiről az író számára sakkozás közben kiderült, hogy vendége annak idején ugyanilyen kötelékben élt Magyarországon évekig.

A pápa látogatása ezernyi ilyen élményt hozott, köszönhetően az egyházfő személyiségének és a jól felépített menetrendnek. Nem volt egyetlen olyan program sem, amely protokollba vagy unalomba fulladt volna, és a három sűrű nap szép lehetőségeket kínált a találkozásra a vendéglátók és Ferenc számára fontos területek képviselőivel.

És mi volt a látogatás üzenete? Erre a kérdésre talán a zárómise szentbeszédének azon része ad leginkább választ, amelyben a pápa arra biztatja az egyház és a társadalmi, politikai élet képviselőit: ne a bezárkózás, hanem a nyitott ajtók emberei legyenek; lépjenek ki a komfortzónájukból, ne falakat, hanem hidakat építsenek; legyen szemük és szívük a periférián élőkre, különösen a szegényekre, menekültekre; emellett a papokat, püspököket megszólítva a klerikalizmus veszélyeire figyelmeztetett. 

Mármost a látogatás előtt sokan, egyházi vezetők és hétköznapi hívők egyaránt azt mondták: azt várják a pápa látogatásától, hogy erősítsen meg a hitünkben, és mutasson irányt. Hát, Ferenc pápa ezt most megtette, nem is akármilyen erővel. Számos fent idézett mondata, buzdítása, figyelmeztetése még hosszasan csenghet a fülünkben.

Már csak az a kérdés, mit kezdünk velük.

(A cikk eredetileg a Válasz Online-on jelent meg 2023. május 1-jén.)