Az írás főbb megállapításai:

• A katolikus tanítás ismeri a polgári engedetlenség fogalmát
• Legitim bírálni a munkamegtagadás tényét, módját, időzítését
• Nem kell választási kampány ahhoz, hogy a katolikus tanárokat arcul csapják
• Ha a hatalom csak az erőből ért, mi mással lehetne rábírni a bérrendezésre?
• A hangulatkeltés szónál csak kevésbé rossz ízű kifejezést lehetett volna találni a tanárok fellépésére

A címben foglalt kérdés fából vaskarika. Hiszen a polgári engedetlenség – legalább Henry David Thoreauig visszanyúló – „intézményének” pont az a lényege, hogy valaki lelkiismereti meggyőződésből és erkölcsi indíttatásból tudatosan megszeg egy törvényt vagy rendelkezést, illetve ellenszegül valamely intézkedésnek. Teszi ezt tervezett, akár előre bejelentett módon, vállalva tette jogi és egyéb következményeit, mondván: miután kimerített minden más tiltakozási formát, nem maradt más eszköze érdekeinek, de még inkább értékrendjének képviseletére.

A sztrájk alapjog – de hogyan?

Nos, azon egyházi iskolák tanárai, szám szerint 137-en, akik az ország másfél tucatnyi oktatási intézményében ma nem vették fel a munkát (valamint az őket támogató 203 kollégájuk), ezzel a végletes eszközzel akarják nyomatékosítani: a sztrájk alapjog. A szakszervezetek ugyanis az utóbbi hónapokban munkabeszüntetéssel igyekeztek rábírni a kormányt, hogy érdemben javítson a pedagógusok munkakörülményein és bérezésén. A kabinet erre rögvest rendeletet alkotott, melyben a járványra való hivatkozással olyan mértékűre korlátozta a sztrájk lehetőségét, amely mindenféle megmozdulást lehetetlenné tesz. A szakszervezetek erre bírósághoz fordultak, ott pedig – egyelőre első fokon – vesztettek, így a kormányzat immár ezt a végzést lobogtatva mondja: a sztrájk valóban alapjog, de csak legális körülmények között lehet gyakorolni. (Egyik kommentelőm időközben jelezte, hogy a döntés már jogerőre emelkedett. Elnézést kérek a tévedésért! Sz. Sz.)

Mármost nagyon megveszekedett kormánypropagandistának kell lenni ahhoz, hogy valaki tagadja a nyilvánvalót: a tanárok évtizedek óta megalázó körülmények között dolgoznak, így már csak az a kérdés, mi a leghelyesebb módja érdekeik érvényesítésének. A püspöki kar tegnapi közleménye szerint mindenesetre nem ez. „A katolikus egyházmegyei fenntartók (…) a követelések helyett minden esetben a tárgyalásos megoldást részesítik előnyben” – írták a főpapok.

Pedig éppenséggel a Katolikus Egyház Katekizmusa ismeri a fellépésnek ezt a módját.

„Az állampolgárt lelkiismerete kötelezi arra, hogy ne engedelmeskedjék a polgári hatóságok előírásainak, amikor ezek ellenkeznek az erkölcsi rend követelményeivel, a személyek alapvető jogaival és az Evangélium tanításával. A polgári hatóságokkal szembeni engedetlenséget – amikor a hatóságok követelései ellenkeznek a helyes lelkiismerettel – az Isten szolgálata és a politikai közösség szolgálata közötti megkülönböztetés igazolja” – olvassuk a dokumentumban.

Az újkori történelemben Gandhitól Martin Luther Kingig vagy az amerikai katolikus aktivista Dorothy Dayig sokan éltek a polgári engedetlenség eszközével, de persze minden esetben az a kérdés: kellően súlyos és reménytelen-e a helyzet ahhoz, hogy ezt a végső „fegyvert” kelljen bevetni. Erre nehéz kívülről válaszolni, hiszen mindenki, aki így fejezi ki tiltakozását, a legszemélyesebb meggyőződésből, a kérdést az úgynevezett belső fórumon megvitatva, lelkiismeretére hallgatva cselekszik. Márpedig annak fontos szerepéről, sőt előnyben részesítésének erkölcsi parancsáról, de legalábbis igazolásáról ugyancsak számos egyházi megnyilatkozást idézhetnénk – ahogy persze arról is, hogy a lelkiismeret folyamatosan nevelendő, csiszolandó, hogy belső iránytűnk alkalmasint ne vigyen tévútra minket.

Hangulatkeltő tanárok?

Ami a konkrét helyzetet illeti: mivel legközelebbi hozzátartómtól több gyermekem egykori vagy jelenlegi tanáráig, sőt osztályfőnökéig terjed azon – köztük piarista – pedagógusok köre, akik szervezőként vagy első csatlakozóként részt vettek a mai „engedetlenkedésben”, testközelből ismerem, mi vitte rá őket erre a kétségbeesett lépésre. Ahogy már egyszer írtam, hivatásuk, egyházuk, hazájuk iránt elkötelezett, kiváló tanárokról van szó; ha nem így volna, nem adtam volna utódaimat a kezük közé. Éppen ezért olvastam – mi is a kellően diplomatikus és szalonképes kifejezés? –, khm, megütközéssel, hogy a püspöki kar fent idézett közleménye értelmében tettük merő „hangulatkeltés”, mely ellene mond a „józan ítélőképesség”-nek és „felelős magatartás”-nak, különösen választási kampány idején.

Természetesen nem gondolom, hogy ne lehetne bírálni a fellépés tényét, módját, időzítését. Magam is eltűnődtem, hogy szerencsés-e a megmozdulás Ukrajna lerohanása után pár nappal, vagy hogy nem szolgáltak-e politikai célokat is a szakszervezetek, amikor a sztrájkot a választási kampányra hirdették meg – szerintem a kérdésre legitim igenlő választ adni –, és nem lett volna-e helyes a kezdeményezést eltolni április 3-ika utánra.

Csakhogy legalább ennyire erős ellenérv, hogy amikor két éve, választási kampányon bőven innen és túl, a piaristák kezdeményezésére katolikus tanárok szakmai javaslatokat merészeltek megfogalmazni a Nemzeti Alaptantervvel kapcsolatban, olyan vulgárgyurcsányozós kormányzati választ kaptak a szaktárcától, hogy a fal adta nekik a másikat.

Tessék mondani, ezek után mi a megfelelő helyzet és időpont a józan, felelősségteljes, tárgyalásos fellépésre?

További szempont, hogy a kormány számtalanszor a tanújelét adta már: természeténél fogva leginkább az erőből ért. És ha nem veszi rá politikai vagy egyéb kényszer a munkakörülmények és -bérek érdemi rendezésére, akkor jobb híján még leginkább ebben a politikailag kiélezett helyzetben érdemes mozgolódni. És persze a szakszervezeteknek lehetnek pártpolitikai megfontolásaik is, de ettől még ki tilthatja meg egy katolikus pedagógusnak, hogy amúgy széles körben elismerten jogos kéréseit, akár követeléseit ily módon – elhatárolódva az esetleges pártpolitikai szándékoktól – nyomatékosítsa, akár pár héttel a választások előtt? 

„Ne féljetek!”

Ne tévedjünk persze: a mai megmozduláson az egyházi iskolák tanárainak töredéke vett részt. Nyilván sokan ab ovo nem értenek egyet a fellépéssel, vagy éppen a politika árnya riasztotta meg őket, mások pedig a módszert érezhették idegennek maguktól. Van intézmény, amely annyira összezárt, hogy a polgári engedetlenségnek még a híre sem igen juthatott el a falai közé; de tudni nem egy olyan tantestületről is, amelynek több tagja a várható következményektől tartva nem vállalta a részvételt. És amennyire tiszteletben tartom a most akciózók fellépését, annyira érvényesnek gondolom mindenkinek az ellenkező előjelű döntését – már ha az valóban szabad döntés volt, a legjobb meggyőződésből, nem pedig kényszerből vagy félelemből született.

Az akciózók ellenben fellépésükkel azt üzenték: nem a diákok, a szülők, tanártársaik, igazgatójuk, egyházuk vagy a kormány ellen, hanem szakmájuk megbecsüléséért küzdenek – képviselve azon kollégáikat is, akik nem tartottak velük, sőt netán ferde szemmel néznek rájuk –, valamint azért, hogy gyermekeiknek legyen esélyük ezt a hivatást választani. Azzal, hogy a nyilvánvaló ellenszélben mindenekelőtt a saját bőrüket vitték vásárra, egyúttal arról tanúskodtak, hogy nem hajlandók félni az esetleges retorzióktól, ellenben vállalják a polgári engedetlenség munkajogi vagy anyagi következményeit.

Ez volna tehát az a tevékenység, amelyet a püspöki konferencia közleménye hangulatkeltésnek minősített. Hát, nem tudom. Akármennyit töröm a fejem, mindig csak arra jutok: bármilyen más kifejezést használnak, az csak szerencsésebb lett volna ennél a politikai tolvajnyelvből kölcsönzött, rosszízű, méltatlan – definíció szerint valamely közösség hangulatának, (érzelmi) állásfoglalásának, cselekvési hajlamának felébresztésére használt – kifejezésnél.