Amikor fideszes, kormánypárti körökbe hívnak médiaügyekről beszélgetni, előadást tartani, az utóbbi években kedvelt játékom, hogy lépre csalom a hallgatóságot. Azzal indítok, hogy amíg az esemény helyszínére érkeztem, történt valami fontos a világban, és arra kérek mindenkit, a telefonján nézzen utána, mi volt az. Fél perc után aztán leállítom a böngészést, mondván, nem történt semmi különös, ellenben kíváncsi vagyok, ki honnan próbált tájékozódni. A jellemző arány szerint tízből úgy nyolcan az Indexet nevezik meg.

Én meg szépen legorombítom a társaságot, hogy ugyan már miért nem az Origót tetszenek olvasni, he? És onnantól izgalmas beszélgetés veszi kezdetét újságírásról és pártpropagandáról, elfogultságról és objektivitásról, eszmei és anyagi függőségről, függetlenségről.

A mai nappal vészesen megrendült Index értékrendjétől több tekintetben egy világ választ el, s minden elvi és személyes okom megvan rá, hogy ne rajongjak a lapért. Ennek ellenére magam is a fent idézett nyolcvan százalékba tartozom. Megszokásból, tanult tehetetlenségből vagy egyszerű kíváncsiságból ha azt szeretném tudni, "ma van-e valami", évek óta Magyarország kezdőlapját keresem fel. Pedig nekem nem mindig az a hír, ami nekik, és nem ugyanaz fáj vagy tölt el örömmel, mint ami őket. Volt már, hogy annyira felbőszítettek, hogy személyes bojkottot hirdettem ellenük - aztán pár nap után mindig visszakeveredtem legalább a nyitólapra.

Nem tudom, mi igaz abból, hogy az Indexet is bedarálja ugyanaz, a szerkesztői szabadságot, újságírói autonómiát hírből sem ismerő hatalmi logika, amely az utóbbi években más lapok sorsát is megpecsételte. Mivel magam is megéltem két hasonló helyzetet, illúzióim marhára nincsenek.

Egy viszont biztos: amikor egy valódi szerkesztőséget szétvernek, egy szellemi műhelyt kivéreztetnek, akkor jóérzésű újságíró csak együttérzéssel szemlélheti kollégái vesszőfutását. Szolidaritásom tehát az Index munkatársaival - már ha ez egyáltalán jelent valamit és érdekel valakit.