Hosszú, türelemmel viselt betegség után elhunyt – e fordulattal szokás hírül adni, ha valakit egy súlyos kór következtében ragad el a halál. Apámat május közepén a diagnózis megállapítása után mindössze 2,5 hónap alatt vitte el az agydaganat. Ez a bő tíz hét bővelkedett a sírós és nevetős pillanatokban, megéltünk mélységeket és magasságokat. A kórházban apámnak olyan arcát ismertem meg, amely korábban nem mutatkozott meg. Amilyen méltósággal volt képes elfogadni betegségét, és amilyen gyermeki ráhagyatkozással készült a halálra, azzal felemelő élményt okozott a családjának és egész környezetének.

Apám nem olyan ember volt, akiről az újságok nekrológot írnak. Nem alkotott semmit, ami a szélesebb nyilvánosság érdeklődésére számot tarthatna. Életműve még egy nyúlfarknyi Wikipédia-szócikkért sem kiáltott.

Nem végzett egyetemet. Nem írt könyveket, nem nyert díjakat. Szakmájában nem alkotott kiemelkedőt. Sokáig a gyerekei is csak annyit tudtak, hogy valami turbinákkal és mérőműszerekkel foglalkozott. Nem szerepelt a tévében, és véleményével szűkebb környezetét is ritkán befolyásolta.

Hétköznapi, mondhatni, egyszerű ember volt.

Könnyen lobbant haragra. Máskor csökönyösnek, sőt fafejűnek mutatkozott. Csőlátásra hajlamosnak, könnyen befolyásolhatónak. És értetlenségével, együgyűségével néha az őrületbe tudott kergetni. Amikor pedig még halálos betegen is a köztévé propagandájával szikkasztott, szívem szerint palacsintasütővel kólintottam volna fejbe ezt a drága embert. Lehetőleg ott, ahol a teniszlabda nagyságú tumor fészkelte be magát az agyába.

Két dolgot viszont mindenkinél jobban tudott. Szeretni – és, mint utóbb kiderült, meghalni. Coelho valahogy így mondaná: ha az élet iskolájában ebből osztanának diplomát, évfolyamelsőként, summa cum laude minősítéssel végzett volna.

Miután márciusban a létező legsúlyosabb agydaganattal kórházba került, új fejezet kezdődött az életünkben. Eleinte úgy volt, hogy megműtik, de elálltak tőle. A sorok között értésre adták, hogy lemondtak róla. Először csak éreztük, majd tudtuk: innentől minden nap ajándék.

A kórház jóvoltából nyolcvanéves anyám két és fél hónapon keresztül, minden áldott nap a betegágya mellett lehetett. Reggeltől estig. Etette, később mosdatta, kenegette a felfekvéseit, aztán már pelenkázta is. Közvetlen szemtanúja volt teste fogyatkozásának. Ahogy először csak az artikulációja romlott. Majd a nyelés ment egyre nehezebben. Végül lebénult a jobb kéz és láb. Eleinte még azért kellett rászólni, ne szaladjon a folyosón, mert orra fog bukni. Majd jött a járókeret, pár hétre rá a tolókocsi. A végére már felülni is alig tudott. A többit nem részletezem.

A nagycsalád rendszeresen látogatta. Volt, hogy tízen álltuk körül az ágyát. Én is vagy hatvanszor voltam bent nála. Ugyanennyi alkalom a ki tudja, talán végső búcsúra. Apám elvesztése így nem egy csapásra sújtott le. Volt idő elengedni. Ezért nincs is bennem letaglózó gyász. Mást érzek. Hálát egy beteljesült életért. És azért, hogy ajándékba kaptuk ezt a két és fél hónapot. Amit minden fájdalma és könnye ellenére szent időnek éltem meg. 

Mert amióta családot alapítottam, az utóbbi közel harminc évben – kis túlzással – összesen nem beszélgettem ennyit apámmal. A kórházban új oldaláról ismertem meg. Emelt fővel, a rá jellemző bohókás derűvel és szelíd elfogadással viselte a sorsát. A belé nevelt, érzésem szerint sokáig csak formális istenhitnek, játékos személyiségének és még ki tudja, minek köszönhetően alig legyintette meg a halálfélelem. Sőt, még minket akart óvni a széltől is. „Nem élném túl, ha valami bajotok esne!” – nevettetett meg egyszer.

Megejtően gyermeki énje segítette, hogy sorsával megbékélve használja ki ezeket a heteket, és ezredjére is elmondja, kimutassa, mennyire szeret minket és az unokáit. Akikkel nálánál jobban senki nem tudott játszani, hülyéskedni. Mert nem felnőttként ereszkedett le hozzájuk, hanem – mivel gyermeki énjét mindvégig megőrizte – velük eggyé válva végzett tornamutatványokat, társasozott, vagy éppen dobálta őket a fóti tóban. Akikre az évtizedek alatt annyi szeretetet „pazarolt”, hogy szinte úgy ragaszkodtak hozzá, mintha az édesapjuk volna. Nemhiába, hogy betegsége, majd halála olyan sok könnyet csalt ki belőlük.

Kapcsolata a végére a feleségével is szintet lépett. Őt mindvégig hősiesen ápoló anyámmal, akivel – itt nem részletezendő okokból – a kiengesztelődésnek olyan fokára jutottak el, ami transzcendens élménnyel felérő végső értelmet adott az utolsó idők minden bánatának.

De belőlem is olyan dolgokat hozott ki, amelyeket magam sem gondoltam volna. Viszonyunkat mindig is szemérmesség jellemezte. Most meg búcsúlevélben írtam meg neki, amit szóban nem tudtam kimondani. Például hogy büszke vagyok rá, amiért ő az apám. Aki ekkora elfogadással készül a halálra. Aki még a temetésével is viccelődik, és zeneszámot rendel a halotti torára. És akinek csodájára jár a fél kórház. Mert ilyet még nem láttak. Hogy valakit a felesége ilyen odaadóan ápoljon. És hogy nagyon jó ember lehet az, akit ennyien látogatnak, és ennyire szeretnek.

Miután már hetek óta bementem hozzá, azon kaptam magam: nem csupán azért teszem, hogy segítsek elviselni a kórházi körülményeket, kedvre derítsem, vagy éppen megfürdessük. Ezeken az alkalmakon ő is sokat adott nekem. A napom fénypontja volt az az egy-két óra, amit vele tölthettem, hogy újra és újra meghallgassam ugyanazokat az emlékeket, hogy marháskodjunk, vagy éppen egyik-másik csinos ápolónő láttán férfiasan összekacsintsunk. Sokat tanultam tőle a halára készületről, és azt kívánom, ha majd oda jutok, bárcsak tizedekkora lelkierővel volnék képes én is elindulni a végső útra.

Végül álmában ment el. Belealudt a halálba. Szobatársa mondta, még az utolsó órákban, öntudatlan állapotában is a családját, a gyerekeit emlegette.

Apám az első közvetlen családtagom, akit elveszítettem. Az ő elmenetelének végigkísérésekor testközelből tapasztalhattam meg azt, amiről kórházlelkészek, gyóntatópapok nap mint nap bizonyosságot nyerhetnek. Hogy akár perdöntő is lehet, miként élünk, de ezek az évtizedek adott esetben nem többek, mint afféle előjáték a grand finale előtt. Ekkor, a halál küszöbén olyan dolgok történnek velünk, bennünk, amelyek, táplálkozzanak bár az előzményekből, önértékkel bírnak. Ilyenformán akár felül is írhatnak korábbi élményeket, viselkedési mintákat, reflexeket. Ezek a napok, órák, percek olyan kegyelmi ajándékokat tartogathatnak, mint megbékélés, bocsánatkérés, szembesülés vagy akár megtérés. És ahogy írva vagyon: a szőlősgazda egyformán jutalmazhatja azokat a munkásokat, akik kora reggel, kilenckor, délben, három órakor, vagy éppen csak napszállat előtt szegődnek el hozzá.

Nem taglalom, miért, de apámnak több okból is nehéz sors jutott. Nem feltétlenül kívánok hát másnak minden tekintetben ilyen életet.

Ilyen halált viszont mindenkinek.