Domi a bérmafiam, feleségével, Zsófival néhány éve a Tolna megyei Döbröközre költöztek, a falu szélén vásároltak egy telket, és felhúztak rá egy jurtát. Abban élnek és gazdálkodnak a hároméves Nimróddal és a pár hete megszületett Hunorral. Már ezzel azt az életet teljesítik be, amire én mindig csak távoli, elérhetetlen álomként gondoltam, ők viszont képesek voltak meg is valósítani. A nomád viszonyok persze számos lemondást követelnek, de olyan lélekgazdagító körülményekkel ajándékozzák meg őket, hogy a nagycsalád azóta is a csodájukra jár. Mi az év elején töltöttünk náluk egy hétvégét, majd a napokban két éjszakát, és úgy vettünk búcsút tőlük, hogy a szívünk egy részét mindkét alkalommal náluk felejtettük.

Nemrég aztán tizenkilencre lapot húztak, és vásároltak fél tucat tehenet, hogy immár saját tejből készítsék a különféle ízesítésű sajtokat, a túrót, joghurtot, vajat, körözöttet. A jószágokkal persze röghöz kötés is jár: mivel naponta kétszer kell fejni őket, tartásuk szinte folyamatos jelenlétet igényel.

Időközben a faluban vásároltak egy épületet, melyben berendezték az Öreghegyi Sajt műhelyét, így ma már hivatalosan is árusíthatják természetes módon, tartósítószerek és egyéb kemikáliák nélkül készülő finomságaikat. Külön küldetésüknek tartják, hogy a csomagolással is hitet tegyenek a teremtett világ védelme mellett, ezért amit csak lehet, papírban, üvegben kínálnak.

„Sajtklubjuknak” egyre több tagja van az országban, és mi is segítünk nekik, hogy készítményeik olyan ínyencek asztalára kerüljenek, akik értékelik a természetes alapanyagokból, családi gazdálkodóktól származó tejtermékeket.

Honlapjuk és webshopjuk ezen, Facebook-oldaluk pedig ezen a linken érhető el.

Jánoki-Kis Viktória a Heti Válasz újságíró-tanfolyamának ígéretes hallgatója volt vagy tíz éve. Akkor éppen mérnöki szakmáját maga mögött hagyva tervezett pályamódosítást, és a sajtó felé tapogatózott. Egy ideig – azóta megszűnt – lapunknak is dolgozott szabadúszóként, aztán szem elől veszítettem. Mígnem aztán 2021-ben megkeresett, és elküldte Átlépsz velem a víz fölött című első novelláskötetét. Mert mint kiderült, az ő terepe végül nem az újságírás, hanem a maradandóbb alkotás lehetőségét kínáló szépirodalom lett. Annak idején ugyanitt méltattam a kötet darabjait mint a sodró erejű történetmesélés, a válságos emberi sorsokban is megcsillanó remény felmutatásának remekeit.

Most szerzőnk újabb művel, az első regényével jelentkezett. A Csend és zivatar című kötet folytatja a korábbi novellák legjobb hagyományait. Itt is üdítően feszes dramaturgia érvényesül, a történéseket ezúttal is több nézőpontból látjuk, és az író az emberi nyomorúságokban most sem öncélúan tobzódik. Célja továbbra is annak felvillantása, hogy leggyötrőbb válságaink mélypontján is nyílhat tere a feloldozásnak, megbocsátásnak, megbékélésnek vagy éppen továbblépésnek.

Hosszú, türelemmel viselt betegség után elhunyt – e fordulattal szokás hírül adni, ha valakit egy súlyos kór következtében ragad el a halál. Apámat május közepén a diagnózis megállapítása után mindössze 2,5 hónap alatt vitte el az agydaganat. Ez a bő tíz hét bővelkedett a sírós és nevetős pillanatokban, megéltünk mélységeket és magasságokat. A kórházban apámnak olyan arcát ismertem meg, amely korábban nem mutatkozott meg. Amilyen méltósággal volt képes elfogadni betegségét, és amilyen gyermeki ráhagyatkozással készült a halálra, azzal felemelő élményt okozott a családjának és egész környezetének.

Apám nem olyan ember volt, akiről az újságok nekrológot írnak. Nem alkotott semmit, ami a szélesebb nyilvánosság érdeklődésére számot tarthatna. Életműve még egy nyúlfarknyi Wikipédia-szócikkért sem kiáltott.

Nem végzett egyetemet. Nem írt könyveket, nem nyert díjakat. Szakmájában nem alkotott kiemelkedőt. Sokáig a gyerekei is csak annyit tudtak, hogy valami turbinákkal és mérőműszerekkel foglalkozott. Nem szerepelt a tévében, és véleményével szűkebb környezetét is ritkán befolyásolta.

Hétköznapi, mondhatni, egyszerű ember volt.

Könnyen lobbant haragra. Máskor csökönyösnek, sőt fafejűnek mutatkozott. Csőlátásra hajlamosnak, könnyen befolyásolhatónak. És értetlenségével, együgyűségével néha az őrületbe tudott kergetni. Amikor pedig még halálos betegen is a köztévé propagandájával szikkasztott, szívem szerint palacsintasütővel kólintottam volna fejbe ezt a drága embert. Lehetőleg ott, ahol a teniszlabda nagyságú tumor fészkelte be magát az agyába.

Két dolgot viszont mindenkinél jobban tudott. Szeretni – és, mint utóbb kiderült, meghalni. Coelho valahogy így mondaná: ha az élet iskolájában ebből osztanának diplomát, évfolyamelsőként, summa cum laude minősítéssel végzett volna.

A kárhozat fia, aki jobb lett volna, ha meg sem születik? Vagy éppen Isten megváltó művének eszköze, akinek olyan kiemelt szerepe van az üdvtörténetben, hogy talán még a mennyországot is kiérdemelte? A kereszténység két évezrede alatt mindig is e két szélsőséges álláspont között helyezkedtek el az Iskarióti Júdásról kialakított vélemények. Eleink persze jobbára az első végletet tették magukévá, így Júdást az árulás mindenkori szimbólumaként, jószerivel a sátán fattyaként mutatták fel. Sőt a képi ábrázolásokban, passiójátékokban, a népi folklórban olyan tulajdonságokkal is felruházták, amelyeknek nyomuk sincs a Szentírásban. Sajnálatos módon mindez egészen oda vezetett, hogy „az örök zsidó”-ként megjelenített, bűnbaknak kinevezett Júdás antijudaista, sőt antiszemita indulatoknak is bő teret nyitott.

Fabiny Tamás evangélikus püspök Júdás, az elveszett tanítvány című, a Luther Kiadónál október elején megjelent műve a Jézust hóhérkézre juttató apostol életét vázolja fel és szerepének befogadástörténetét taglalja, érzékletesen bemutatva, hogy az évszázadok alatt mennyi minden rakódott rá a Bibliából megismerhető, történeti Júdás alakjára. A szerző egyben, nem elvitatva bűnének valóságát és a kereszthalálba torkolló következményeit, igazságot kíván szolgáltatni az apostolnak, árnyalva a megváltás kulcsszereplőjének személyiségét. Mert ahogy felix culpa, vagyis „szerencsés vétek” volt Ádám bűnbeesése, „amely ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt!” – halljuk a katolikus templomokban a húsvéti Exultet énekben –, úgy Júdás nélkül sem lett volna feltámadás és a megváltás.

Fabiny Tamás kötete jóval több, mint igényesen kiállított, sok száz képpel illusztrált, tudományos alapossággal megírt, egyúttal a legszélesebb közönség érdeklődésére számot tartó album egy, az emberiséget kézezer év óta foglalkoztató szentírási személyről, illetve archetípusról. A mű ezen túlmenően hozzásegíti az olvasót ahhoz, hogy Júdás alakján keresztül mérlegre helyezze Isten- és egyházképét, a kereszténység tanítását bűnről és bűnhődésről, megbocsátásról és feloldozásról, kárhozatról és üdvösségről. A könyv jó segítség annak felismeréséhez, hogy, miként szükségképpen a szentek sem minden szempontból makulátlan emberek, úgy a legnagyobb gonosztevők sem feltétlenül egydimenziós halandók. Lehet valaki úgy bűnös, hogy vétke valami nagyobb jóhoz vezet – lásd a megváltás művét –; ez nem kisebbíti az eredendő bűnt, de segít árnyaltabban gondolkodni az olyan személyek szerepéről, mint maga Júdás is. Főként, hogy az apostol utóbb megbánta tettét, amiről tudjuk, hogy előfeltétele minden esetleges bűnbocsánatnak, akár feloldozásnak.

Fabiny Tamás könyve hangsúlyosan húzza alá azt, a kereszténységben mindig is jelen lévő, de sokszor nem kellőképpen érvényesülő teológiai gondolatot: noha a tizenkettő közül Júdás volt, aki elárulta, Krisztus kereszthalálában Ádám és Éva óta minden valaha élt, mai és a jövőben megszülető ember „bűnrészes”. Mert bár a római katonák kezére konkrétan kétségtelenül ő adta, bocsánatos vagy halálos bűneinkkel, de akár hétköznapi kis árulásainkkal egy-egy kővel mi is hozzájárulunk a Golgotához vezető úthoz.

A Válasz Online most Magyari Péter liberális újságíró szerződtetésével lelepleződött mint az „áljobboldali dollármédia” zászlóshajója. Pedig új leigazolását a lap korábban még nemhogy nem magasztalta a szakmai erényeiért, de egy heccorgánum munkatársaként bélyegezte meg – állítja szerző nélküli cikkében a Magyar Nemzet, valamint annak nyomán a kormányzati médiabirodalom több más tagja.

Tetszetős, nyomokban valóságelemet is tartalmazó, összességében azonban heccorgánumokba illő koholmány.

Ahogy a Magyar Nemzet felidézi, nevezett dolgozatot szerény személyem jegyezte 2016-ban az akkor még létező Heti Válaszban. Ám mint alább látható, annak célja nem egy merő kirohanás volt Magyari Péter és szerzőtársa, Bede Márton ellen. Korábbi írásuk vonatkozó idézete nem több, de nem is kevesebb volt, mint színes felütés az akkori menekültválság és a baloldali, liberális értelmiség kapcsolatát taglaló összeállításhoz, nem mellesleg némi egyetértő éllel.

A Mik vannak?! blog különkiadása: az alábbi cikk régi kedves kollégáim felkérésére készült, és a Válasz Online-on jelent meg 2023. május 1-jén.

„Egyházi vezetők és hétköznapi hívők egyaránt azt mondták: azt várják a pápa látogatásától, hogy erősítsen meg a hitünkben, és mutasson irányt. Hát, Ferenc pápa ezt most megtette, nem is akármilyen erővel” – írja a háromnapos budapesti pápalátogatásról lapunknak küldött értékelésében Szőnyi Szilárd egyházi szakértő. Egykori Heti Válasz-os kollégánk (és múlt heti podcastunk vendége) úgy látja, Ferenc sokakat megnyerhetett azok közül is, akik közömbösen vagy fenntartásokkal szemlélik a tevékenységét, ittléte ugyanis bővelkedett spontán, személyes gesztusokban. Közben pedig a magyar politika is igyekezett a szebbik arcát mutatni – Novák Katalinnak legalábbis „sokan örömmel tudták volna dupla zárójelbe tenni kormányzati előéletét”, ha nem a látogatás előestéjén részesítette volna kegyelemben a terrorizmusért elítélt Budaházy Györgyöt.

A cigányok szombaton ellopták a show-t a Rózsák terei Szent Erzsébet-templomban – és milyen jól tették! A társadalom perifériáján élőkkel való találkozó végén a szendrőládi cigányzenekar néhol hamisan ugyan, de annál nagyobb szívvel, lelkesedéssel énekelt Ferenc pápának, hogy aztán ráadásként fergeteges örömzenés áldásban részesítse az egyház fejét. Aki láthatóan szívesen és meghatódva időzött el a körükben, pedig már menni kellett volna tovább a következő programra, a görögkatolikus parókiára. „Én már sok mindent láttam és sok mindenről forgattam. Nem vagyok vallásos, de ez nagyon megérintett” – az ottlévők beszámolója szerint a jelenet láttán e szavakkal és párás szemekkel fordult oda egy hatvan év körüli operatőr a hajléktalanokat segítő Csak Egyet Szolgálat mellette álló munkatársához.

Amikor pedig azt hittük, innen már nincs hová fokozni, következett a találkozó a Papp László Sportarénában összegyűlt 11 ezer fiatallal, akik akkora ovációval fogadták a 86 éves egyházfőt, hogy majd’ szétrobbant az aréna. A pápa pedig sok, nála évtizedekkel ifjabb katolikust megszégyenítő szellemi frissességgel, felpezsdítő gondolatokkal ösztönözte a jelenlévőket az értelmes, Isten által számukra álmodott élet forrásainak megtalálására. A megejtő tanúságtételekkel tarkított programon világiak, papok, szerzetesek, püspökök a nagyközönség számára ritkán látható derűvel, lendülettel és hitelességgel mutatták fel az egyház szebbik, szerethető arcát.

A látogatás mindhárom napja bővelkedett az ilyen spontán, személyes gesztusokban, pillanatokban, melyekkel Ferenc vélhetően sokakat megnyert azok közül is, akik közömbösen vagy fenntartásokkal szemlélik a tevékenységét. Nem tudni, legalább kicsit megenyhült-e az, a Szólj be a pápának című jezsuita programon idézett pap is, aki tíz éve mondvacsinált okokból nem teszi ki elöljárója fényképét plébániai irodájának falára, miközben a korábbi egyházfőké ott látható. Mindenesetre aligha értékeljük túl a mögöttünk álló hosszú hétvégét, ha azt mondjuk, a nagyvizit minden várakozást felülmúlóan bővelkedett felemelő, jelentőségteljes mozzanatokban vagy éppen nagyon is konkrét üzenetekben. De vegyük sorjában.

„Maradtunk hát ketten [a béketáborban], Magyarország és a Vatikán”. Orbán Viktor kijelentése, mely a kormányfő Ukrajnával kapcsolatos retorikájának központi elemévé vált, Ferenc pápa látogatása előtt több szempontból is jelentőségteljes. Egyrészt látványos szakítás a korábbi évek hangvételével. Ismert, hogy a migráció ügyében fennálló ellentét miatt a kormány milyen terhelt viszonyt alakított ki Ferenccel, aminek tetézéseként egy Fidesz-alapító publicista önfeledt pillanatában még a pápa épelméjűségét, illetve tisztességét is kétségbe vonta.

De Orbán a 2021-es budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus végeztével sem állta meg, hogy ne egy kevéssé elegáns búcsújándékba csomagolt gesztussal olvassa a pápa fejére, a menekültek pártfogolása helyett szerinte mi is volna a kötelessége. A politikus annak a levélnek a másolatával lepte meg Ferencet, amelyben IV. Béla magyar király IV. Ince pápához folyamodott segítségért az országát dúló tatárok – értsd: az akkori „migránsok” – ellen. „A miniszterelnök arra kérte az egyházfőt, hogy ne hagyja elveszni a keresztény Magyarországot” – erősítettek rá a híradások az „ajándék” félreérthetetlen üzenetére.

Ehhez képest fogadja most a kormány Budapesten minden ellenérzését félretéve, megkülönböztetett tisztelettel Ferenc pápát. A korábbi rosszízű kiszólások persze nem hiányoznak, így akár örülni is lehet e fejleménynek, de azért érdemes megvizsgálni: vajon miért e pálfordulás? Nos, miközben a kormány ukrajnai háborúval kapcsolatos politikája szembemegy az Európai Unió többi tagállamáéval, a miniszterelnök a nemzetközi rosszallás közepette nyilván legitimációs tényezőt lát a látogatásban. Mindehhez remek kulisszaként szolgál a Kossuth tér, az oltár tőszomszédságában a parlamenttel – merthogy legyünk biztosak benne: a pápai nagymise politikai áthallásokra is alkalmas helyszínét nem az egyház választotta.

Tény, hogy Ferenc pápa rendre a háború ellen szólal fel, és feltehetőleg Budapesten is megragadja majd az alkalmat, hogy egy Ukrajnával szomszédos országban sürgesse a békét. De mennyiben fedi a Vatikán álláspontja a magyar kormányét? Nézzük öt pontban, hogy ez a béke miért más, mint az a béke.