Jánoki-Kis Viktória a Heti Válasz újságíró-tanfolyamának ígéretes hallgatója volt vagy tíz éve. Akkor éppen mérnöki szakmáját maga mögött hagyva tervezett pályamódosítást, és a sajtó felé tapogatózott. Egy ideig – azóta megszűnt – lapunknak is dolgozott szabadúszóként, aztán szem elől veszítettem. Mígnem aztán 2021-ben megkeresett, és elküldte Átlépsz velem a víz fölött című első novelláskötetét. Mert mint kiderült, az ő terepe végül nem az újságírás, hanem a maradandóbb alkotás lehetőségét kínáló szépirodalom lett. Annak idején ugyanitt méltattam a kötet darabjait mint a sodró erejű történetmesélés, a válságos emberi sorsokban is megcsillanó remény felmutatásának remekeit.

Most szerzőnk újabb művel, az első regényével jelentkezett. A Csend és zivatar című kötet folytatja a korábbi novellák legjobb hagyományait. Itt is üdítően feszes dramaturgia érvényesül, a történéseket ezúttal is több nézőpontból látjuk, és az író az emberi nyomorúságokban most sem öncélúan tobzódik. Célja továbbra is annak felvillantása, hogy leggyötrőbb válságaink mélypontján is nyílhat tere a feloldozásnak, megbocsátásnak, megbékélésnek vagy éppen továbblépésnek.

A történet egy férfi, egy nő és egy 13 éves lány nézőpontjából bontakozik ki, elmesélve kinek-kinek a feldolgozatlan gyászát, megbocsátásra képtelenségét, kamaszkori útkeresését. A három, egymáshoz mind több ponton érintkező szál a cselekmény előrehaladtával szépen alakul egységes fonattá, a narráció váltakozása az egyes szám első, második és harmadik személy között pedig izgalmas, egyedi ízt ad a regénynek. Az író mindehhez jó érzékkel választotta terepül egy buddhista meditációs tábor egy hetét. Az együttlétre készület jó alkalom bemutatni hőseit, az elvonuláson tapasztaltakba szervesen szőhető bele mindegyikük sorsa, a lecsengetésben pedig érzékletesen kibomlik, hogy melyikük milyen útravalót visz magával az egy hét leteltével, és életválsága megoldásra talál-e.

Keleti meditációs táborban vagyunk, de a hitre néhány éve eljutó szerző személyes élményeiből táplálkozva a műben megjelenik a protestáns keresztyénség, a jezsuita spiritualitás vagy éppen a Cursillo lelkigyakorlatok világa. Ezen a téren helyenként érződik a mesélő terminológiai bizonytalansága – a református lelkészt tévesen nevezi atyának, illetve a Miatyánkot Jézus főpapi imájának –, de ez mit sem von le a mű értékéből. Sőt míg a novelláiban egyes lelki mozzanatok taglalása mintha némileg kidolgozatlan lett volna, most jóval biztosabban mozog az emberi psziché mélységeiben. És noha egyes fordulatok kissé valószerűtlenül hathatnak, a remekbe szabott regény összességében jól olvastatja magát – anélkül, hogy egy pillanatra is a manapság lesajnált lektűr műfajába hajlana.

Ha a szerző első novelláskötetével egyértelműen letette névjegyét az irodalom asztalára, akkor most emelte a tétet. Regénye friss, üde hangot üt meg, nyelvezetét, alakjait közel érezhetjük magunkhoz. Ráadásként anélkül beszél a lét kis és nagy kérdéseiről, hitről és erkölcsről, hogy egyetlen ízében is didaktikussá vagy éppen moralizálóvá válna. Meglehet tehát, az újságírás elveszített egy jó tollú szerzőt – de mekkora nyereség ez az irodalomnak!