Megtagadjuk-e az áldozás jogát az abortuszpárti katolikus politikusoktól?

Az írás főbb megállapításai:

  • A katolikus kánonjog kiközösítéssel bünteti az abortuszban résztvevőket – de csak ha tudnak a szankcióról
  • Joseph Ratzinger korábbi bizalmas levelében szorgalmazta az abortuszpárt politikusok kizárását az áldozásból
  • Amerikában mégsem terjedt el a tiltás, pedig a kérdés régóta napirenden van
  • Mit kezdjünk az Antall-kormánnyal, mely 1992-ben az amerikaihoz hasonló abortusztörvényt léptetett életbe?
  • Hogyan ítéljük meg azokat a kereszténydemokrata kormányokat, amelyek nem szigorítják az abortusztörvényt?

 1.jpg

„A szentáldozáshoz ne engedjék a kiközösítetteket és az egyházi tilalommal sújtottakat a büntetés kiszabása vagy kinyilvánítása után, de ne engedjék oda azokat az egyéb személyeket sem, akik nyilvánvaló, súlyos bűnben makacsul kitartanak.” A katolikus Egyházi Törvénykönyv előbb idézett, 915. paragrafusára hivatkozva jelentette be néhány hete Salvatore Cordileone San Francisco-i érsek, majd még három amerikai kollégája, hogy egyházmegyéjükben nem engedik áldozni a gyakorló katolikus Nancy Pelosit. Az Egyesült Államok képviselőházának demokrata párti elnöke azért érdemelte ki ezt a büntetést, mert támogatja az abortuszhoz való jogot; és amíg nem vonja vissza nyilvánosan a nézeteit, megtagadják tőle a szentséget.

Mi tagadás: a fogantatástól kezdődő élet feltétlen védelmezőjeként viszolyogtató látni azt a hevületet, amellyel a politikus a „választás joga,” gyermekkori nevén a magzatelhajtás mellett kampányol, egy szót sem vesztegetve arra, hogy itt hús-vér emberi lények sorsa a tét. Közben rendre hangoztatja katolikus hitét, hozzátéve azonban, hogy világnézetét nem kívánja úgymond ráerőltetni a társadalomra. A szankció tehát akár logikusnak is tűnhet – főleg, hogy egy néhány éve nyilvánosságra került bizalmas vatikáni dokumentum is ezt látszik alátámasztani. A katolikus tanítás felett őrködő Hittani Kongregáció akkori vezetője, Joseph Ratzinger bíboros – a későbbi XVI. Benedek pápa – ugyanis az amerikai püspöknek írt 2004-es levelében egyértelművé tette:

„Az abortusz vagy az eutanázia súlyos bűnét tekintve, amikor egy személy formális közreműködése egyértelművé válik (vagyis amikor egy katolikus politikus következetesen a megengedő abortusz- vagy eutanáziatörvények mellett kampányol vagy szavaz), főpásztora világosítsa fel az illetőt az egyház tanításáról, tudatva vele, hogy mindaddig nem járulhat szentáldozáshoz, amíg fel nem hagy az objektíve bűnös gyakorlattal.”

A dolog azonban messze nem ilyen egyszerű. Kezdve azzal, hogy az amerikai püspöki kar úgy döntött: ezt az iránymutatást nem fogják országos szinten érvényesíteni, hanem minden püspökre rábízzák, hogy a maga egyházmegyéjében rendelkezzen a kérdésről. Ezután egy-egy szórványos tiltásról lehetett ugyan hallani, de a szankciók nem váltak elterjedté. A kérdés rendre demokrata párti katolikus politikusokkal – korábban John Kerry elnökjelölttel, majd most Joe Biden elnökkel – kapcsolatban merült fel, de konkrét korlátozás mindeddig legfeljebb néhány elszigetelt esetben fogalmazódott meg.

Nem mintha az egyház ne rendelkezne egyértelműen az abortusz szankcionálásáról. A kánonjog önmagától beálló kiközösítéssel, következésképp a szentségek megtagadásával sújtja a magzatelhajtásban résztvevőket (praktikusan az orvost és az anyát), melyet csak a területileg illetékes püspök oldhat fel. A vonatkozó paragrafus azonban hangsúlyozza: az exkommunikáció csak akkor lép életbe, ha az illetők tudtak róla, hogy tettük ezzel jár.

„Szem előtt kell tartani a többi mentő és enyhítő (!) körülményeket is, melyek mentesítenek az önmagától beálló büntetéstől”

– folytatódik a jogszabály, és sokak meglepetésére szolgálhat, hogy ezek szerint még egy ilyen súlyos bűn megítélésében is létezhetnek árnyalatok.

2.jpg

Nagy kérdés, hogy az abortuszban közreműködők körébe beletartoznak-e – így a fenti szankcióval büntetendők – azok a politikusok is, akik síkra szállnak a nők önrendelkezése mellett, vagy éppen megszavazzák a vonatkozó törvényeket. Akár úgy is, hogy az illető nem magát a magzatelhajtást támogatja, hanem azt a jogot, hogy minden érintett maga dönthessen az ügyben. Az egyház általános válasza eddig a gyakorlatban nemleges volt, sőt Joseph Ratzingerről sem érkeztek olyan hírek, hogy valakitől emiatt megtagadta volna a szentáldozást.

Ha pedig a dilemmát továbbgondoljuk, kényelmetlen kérdésekhez érkezünk. Mert mit kezdjünk, teszem azt, a kereszténydemokrata Antall-kabinet tagjaival, köztük nem egy gyakorló katolikussal, az akkori Országgyűlés kormánypárti frakciójával, mely 1992-ben az amerikai, megengedő szabályozástól nem sokban különböző abortusztörvényt fogadott el Magyarországon? A lényegében napjainkig változatlan jogszabály szerint nálunk a várandósság 12. hetéig akár az anya – rendkívül lazán értelmezett – válsághelyezete is indok lehet a beavatkozásra, de bizonyos, a katolikus tanítással szintén nem egyező körülmények esetén később is van mód a magzatelhajtásra.

Vagy miként gondolkodjunk azokról a kormányokról, amelyek – nagyon is üdvözlendő módon – a magzati élet védelmét hangsúlyozzák, mégsem szigorítják a vonatkozó jogszabályt, pedig, miként Magyarországon is, kényelmes parlamenti többségük birtokában megtehetnék? Hiszen ha már egyszer politikusok esetében bűnről beszélünk, akkor már csak a liturgia szövegéből is minden miselátogató ember tudja, hogy vétket nemcsak gondolattal, szóval és cselekedettel, hanem mulasztással is el lehet követni. Amennyiben viszont az egyház ilyen szorosan értelmezné a közélet szereplőinek felelősségét, akkor a világon jószerivel csak a lengyel kormány katolikus tagjai járulhatnának áldozáshoz, merthogy a varsói parlament az állami szabályozást néhány éve szinte egy az egyben a katolikus tanításhoz igazította.

De miért is nem korlátozza egy kereszténydemokrata politikai erő az abortuszhoz való hozzáférést – amiként mostani interjújában Novák Katalin köztársasági elnök is kiállt a jogszabály változatlansága mellett? A kérdésre a KDNP-elnök Semjén Zsolt korábbi nyilatkozata adja meg a választ. Amikor az Orbán-kormány 2011-ben az Alaptörvénybe emelte az élet fogantatástól kezdődő védelmét, a politikus a magzatelhajtásról szóló jogszabály esetleges szigorítását firtató Patent Egyesület levelére így válaszolt: „A mi álláspontunk szerint az említett elvi deklarációnak világosan szerepelnie kell az alkotmányban, a konkrét törvénymódosításnak azonban csak akkor lesz politikai realitása, ha a társadalom többségének az értékítélete is megváltozik ebben a kérdésben”. Az MTI-nek pedig ezt nyilatkozta:

„Tisztában vagyunk azzal, hogy nem lehet olyan törvényt hozni, amit a társadalom többsége nem fogad el. Nem az a cél, hogy egy betarthatatlan törvényt kényszerítsünk rá a társadalomra, hanem hogy prófétai jel módjára meggyőzzük a társadalmat az emberi élet szentségéről.”

Mármost ami Nancy Pelosi és a magyar politikus retorikáját, a kérdéshez történő hozzáállását illeti, az természetesen ég és föld, és életvédőként nem nehéz utóbbival azonosulni. Ami viszont a két eltérő megközelítés gyakorlati következményeit illeti, az sajnos nem sokban különbözik egymástól, hiszen az abortusznak így is, úgy is tér nyílik. Ez is oka lehet, hogy a katolikus gyakorlat árnyaltan közelít a kérdéshez – miként Ferenc pápa is teszi, aki, miközben a magzatelhajtást számtalanszor emberölésnek, ezért elfogadhatatlannak nevezte, nem állt ki az amerikai demokrata politikusokkal kapcsolatos tiltás mellett, hangsúlyozva, hogy ő még soha senkitől nem tagadta meg az Oltáriszentséget. Ahogy pedig Antonio Spadaro jezsuita, az egyházfő közeli munkatársa nyilatkozta, a Vatikán nem szeretné, „ha az Eucharisztia kiszolgáltatása politikai fegyverré válna”. A pápa ezzel szemben előszeretettel hangsúlyozza, hogy az Oltáriszentség „nem jutalom a tökéletesek számára, hanem bőkezű gyógyszer és táplálék a gyöngéknek”, amit nem elsősorban kiérdemelni kell, hanem erőt meríteni belőle.

És ha, nagyon is érthető módon, nehezen tudunk napirendre térni afelett, hogy az abortusz mellett szemérmetlenül kampányoló politikusok is – hétköznapi erkölcsi érzékünk szerint érdemtelenül – áldozhatnak, erősítsen a tudat, hogy az, akinek a testét és vérét magukhoz veszik, belelát az emberi lelkiismeret legmélyebb rejtekeibe is. Ilyenformán minden földi fórumnál igazságosabb bírája lészen valamennyiünknek – életvédőknek és választáspártiaknak egyaránt.