Fegyvereket Ukrajnának küldeni nem kell félnetek jó lesz...

Az írás főbb megállapításai:

  • Az Oroszországgal/Ukrajnával határos nyolc NATO-országból hét küld fegyvereket, csak mi nem.
  • 1956 szellemisége és a magyar kormány mostani rideg elzárkózása üti egymást.
  • A magyar kisebbségek vegzálása miatt az ukrán kormány is rászolgált a kritikára.
  • Nemcsak a jóérzés, de a magyar érdek is Ukrajna támogatását kívánná meg.
  • Ha fegyvereket nem is, egészségügyi felszerelést, üzemanyagot, járműveket küldhetnénk.

 nevtelen_terv_8.png

Oroszországgal közvetlenül – vagy a Kreml-csatlós Belarusszia révén közvetve – négy NATO-tagállam határos. Mindegyikük – Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia – küld fegyvereket Ukrajna megsegítésére.

Ukrajna tőszomszédságában ugyancsak négy NATO-tag található. Ebből három, Lengyelország, Szlovákia és Románia szállít hadianyagokat Kijevnek.  Egyedül a magyar kormány nem.

Vagyis azon nyolc NATO-ország közül, amely a most zajló orosz-ukrán háborúban – közelsége révén – a potenciális moszkvai megtorlás első lehetséges célpontjaivá válhat, kizárólag az Orbán-kabinet zárkózik el Ukrajna fegyverekkel történő támogatásától. Sőt már attól is, hogy országa területén hadianyag-szállítmányokat engedjen át.

Bár a 7:1 arány elgondolkodtat, illetékesség híján nem tudnám perdöntő módon megítélni, hogy ez-e a helyes, etikus, egyúttal a magyar érdeknek is megfelelő álláspont. Már csak azért sem, mert a kárpátaljai magyarok védelme is tényező ebben a játszmában – igaz, Ukrajnában hasonló arányú lengyel és román kisebbség él, de találunk szlovákokat, letteket és litvánokat is. A döntés tálalásáról és indoklásának módjáról viszont jóval határozottabb véleményem van. Nemkülönben arról, hogy ha mindjárt fegyverekkel nem is, mi mással kellene segítenünk keleti szomszédunkat.

Harmadik világháború?

Kezdődött azzal, hogy kormány és médiája már a háború első napjaiban egy emberként ugrott Márki-Zay Péter és más ellenzékiek torkának, mondván, fegyvereket, sőt magyar katonákat küldenének Ukrajnába. Márki-Zay Péterrel és a mögötte álló politikai erőkkel sok gond van; sőt szinte csak az van velük – a legízléstelenebb kormányzati propagandához hasonlatos otrombaság volt például, hogy a miniszterelnök-jelölt a háború kirobbanásáért egy személyben Orbán Viktort tette felelőssé. Szövegkörnyezetüktől megfosztott eredeti mondatai azonban nem úgy szóltak, ahogy a Youtube-on a békés zenehallható polgár fülébe a legváratlanabb pillanatokban berobbanó reklámokban üvölti Kőszegi Ákos.

Akire egyébként szívesebben gondolnék továbbra is mint kiváló színészre és Tom Hanks, Colin Firth vagy Dennis Quaid, semmint Rogán Antal és propagandistái minigyurcsányozó magyar hangjára.

Az ellenzék kormányfő-jelöltje ugyanis nem egyoldalúan, ötletszerűen „rángatná bele Magyarországot a háborúba”, hanem a szerepvállalást a hazánkat tagjai sorába 1999-ben felvevő NATO mindenkori döntéseihez hangolná. Amely szervezet alapdokumentumának 5. cikkelye egyébként kimondja: ha egy tagállamát támadás éri, akkor a többi szövetséges ország azonnal a segítségére siet. Ez, ha akarom, de még inkább ha Vlagyimir Putyin akarja, a harmadik világháború kirobbanásával fenyegető eshetőség. Ha akarom – és a jelek szerint a katonákat küldő hét másik NATO-ország kormánya így gondolja –, olyan garancia, amely azért óvatosságra intheti a Kreml alkalomadtán megtorláson gondolkodó vezetőit. Akik egyébként már így is a barátságtalan országként tartanak számon bennünket, így nem ezzel húznánk ki náluk a gyufát. 

Mi a magyar érdek?

Nem beszélve arról, hogy bár az ukránok – kétségtelenül eléggé agresszív módon – tőlünk is követelnek fegyvereket, ahogy Volodomir Zelenszkij elnök a minap mondta, már azt is részeredménynek tartanák, ha átengednénk területünkön a nyugati szállítmányokat. Amely kérésre a magyar kabinet válasza továbbra is a rideg elutasítás volt, a kormányzati heccmesterei pedig valóságos őrjöngésbe kezdtek.

Miközben a hét másik NATO-ország esete mutatja, nem volna példátlan megfontolni a segítség e módját, lesújtó élmény szembesülni azzal, hogy az ’56-os eszmékre máskor oly büszke kormánypárti táborban a hazaárulással ér fel egy szomszédos, éppen orosz tankok által taposott ország támogatásának már a gondolata is. Fájó a tapasztalat, hogy választási kampányeszközként a Béke és biztonság jelszavával sikeresen lehet hergelni azon, egyáltalán nem csupán ellenzéki politikus véleményalkotók ellen, akik fel merik vetni, hogy a pesti srácok öröksége esetleg ma is kötelezhet bennünket valamire.

Pedig ha tényleg veszélyes volna ilyen módon belebonyolódnunk a konfliktusba, nem is kellene mindjárt fegyvereket szállítani. Kezdetnek az eddigi lelketlen hozzáállás helyett megtenné néhány, az épp a létéért küzdő Ukrajna melletti szolidaritást kifejező emberi szó, olyan támogatással párosulva, ami nem minősülne fegyverszállítmánynak, de érdemi segítséget nyújtana a szomszédunknak. Gyógyszerek, egészségügyi felszerelés, mentőautó, üzemanyag, szállítójárművek, golyóálló mellény, ilyesmi. Ha pedig ezek után Zelenszkijék további követeléseket támasztanának, a mostaninál biztosan nyugodtabb szívvel és jobb lelkiismerettel mondhatnánk, hogy mi ennyivel tudunk segíteni.

Ezt nem csupán a jóérzés kívánná meg, hanem alkalomadatán egybevágna a „magyar érdekkel”. Ma még ugyanis létezik olyan forgatókönyv, amely szerint a háború után az ukránok továbbra is meghatározó tényezők lesznek a hazájukban. Mármost képzeljük el, mi vár majd a kárpátaljai magyarokra, ha még jobban az csípődik be Kijevnek, hogy a budapesti kormány nemhogy közömbösen, de jószerivel ellenségesen áll a szuverenitási küzdelmükhöz. De említhetnénk a magyar miniszterelnök nemrégi szavait is arról, hogy mennyire a nemzeti érdekünk nem szomszédságba keveredni Moszkvával, következésképp mindent megtenni Ukrajna függetlenségének megőrzéséért.

„A magyar taktikai gondolkodás lényege viszont az, hogy az oroszok és Magyarország között legyen egy kellően széles és mély terület. Ma ezt a területet Ukrajnának hívják” – nyilatkozta Orbán Viktor március elején a Mandinernek. 

Háború és/vagy szégyen

Ezzel együtt megértem azokat, akik nehéz szívvel tudnának bármilyen gesztust gyakorolni az ukrán kormánynak, miután az évekig korlátozta a helyi magyarok nyelvhasználatát és egyéb kisebbségi jogait. Ez valóban olyan kérdés, amit nem vonhatunk ki a képletből. Én azonban úgy vagyok vele: ha a mellettem lakóra a kettővel odábbi szomszédom baltával támad rá, és a családja kiirtásával fenyegeti, azonnal a segítségére sietek, vagy ha a bátorságomból nem futja, rendőrt hívok. Még akkor is, ha most az életéért küzdő illető korábban folyamatosan vegzálta a gyerekeimet, és talán még a kertemből is kihasított magának egy darabot. Utána majd ráérünk levonni a tanulságokat, és azt elemezni, hogy ki mennyiben volt felelős a mostani helyzet kialakulásáért.

Ugyanezt gondolom Amerika szerepének, a korábbi iraki és más beavatkozások emlegetéséről. Rendkívül lehangoló megtapasztalni, hogy miközben „a világ csendőre” sok esetben joggal vívta ki maga iránt az ellenszenvet, sok kormánypárti honfitársunk odáig jut a washingtoni héják bűneinek emlegetésében, hogy azzal nem csupán relativizálja, sőt mentegeti a menthetetlent, vagyis egy szuverén ország megtámadását. Hanem arra lyukad ki, hogy az ukránok maguknak köszönhetik a bajt, és Putyin nagyon is jól teszi, hogy akár ilyen brutális módon áll ki az orosz érdekek mellett. Pedig ha valami, talán épp Ukrajna lerohanása és annak élénk nemzetközi visszhangja lehet, hogy hozzásegíthet ahhoz: a világ közvéleménye ha a múltban nem is, a jövőben talán némileg jobban rászorítsa az Egyesült Államokat, tanúsítson nagyobb önmérsékletet a harcias „demokráciaexport” terén.

Bár tudom, hogy „Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak”, olyan jó volna, ha országunk irányítóinak hozzáállása legalább nyomokban felvillantaná az erkölcsi alapú politizálás jegyeit.

Belátom persze, hogy a háborús helyzet „stratégiai nyugalomra”, értsd, megfontoltságra kell hogy intsen mindenkit. De még ilyen körülmények között is úgy szeretnék büszke lenni arra, ahogyan a mostani, geopolitikai és etikai dilemmákkal terhelt körülmények között hazám felelős vezetői viselkednek – de reális vagyok, és már azzal beérném, ha nem kellene szégyenkezni miatta. Nem gondolom persze, hogy könnyű helyzetben vannak, főleg, hogy sok döntésről csak utólag derül ki, helyes volt-e vagy sem. Miként a Csehszlovákia sorsát végül megpecsételő 1938-as müncheni egyezményről, mely után Winston Churchill a következő, profetikusnak bizonyuló – és napjainkban is megfontolandó – szavakat mondta Neville Chamberlain kormányfőnek: „Önnek a háború és a szégyen között kellett választania. A szégyent választotta, s mégsem fogja elkerülni a háborút.”

(Helyesbítés: Bár a csatlakozási tárgyalások már javában zajlanak, az írás elején említettekkel ellentétben Finnország még nem tagja a NATO-nak. A tévesztésért elnézést kérek!)