Érvénytelen a gyermekvédelmi népszavazás: pirruszi vereség?

111_1.jpg

Az írás főbb megállapításai:

  • Miközben a genderről nem változott a véleményem, a népszavazásért nem tudtam lelkesedni.
  • A referendumnak sem a Fidesz, sem az ellenzék választási győzelme esetén nem lett volna tétje.
  • A kormány fegyvere visszafelé sült el, és a „bolondbiztos” kérdések érvénytelenséghez vezettek.
  • Pedig a népszavazás létező, igaz, egyelőre tőlünk nyugatra teret hódító jelenségekre reagált.
  • Utódaink közreműködése nélkül nem tudunk sokat tenni gyermekeink jövőjéért.

Most, hogy a Nemzeti Választási Bizottság immár hivatalosan is megállapította az április 3-án tartott gyermekvédelmi népszavazás eredményét, pontosabban érvénytelenségét, legalább a jegyzőkönyv kedvéért érdemes levonni pár tanulságot. Már csak azért is, mert míg – az ukrajnai háború kitöréséig – a kampány egyik kiemelt témája volt a referendum, annak jogi értelemben vett kudarca kormányzati oldalon érdemi magyarázat nélkül maradt. A miniszterelnök azért kommentálta az eredményt, sikernek nevezve, hogy még nem vettek részt ennyien magyarországi népszavazáson, és a válaszadók soha korábban nem voltak annyira egységesek, mint ebben a kérdésben. Ez azonban a történteknek még csak a politikai értékelése, amit erősen árnyal, hogy 1990 óta olyan sem fordult elő, hogy egy referendumot „ráhordtak” volna valamely országgyűlési voksolásra.

Ahogy a témában a 24.hu-n tartott tavalyi vitában is hangsúlyoztam, a népszavazás alapjául szolgáló jogszabály politikai célját kezdettől fogva fenntartásokkal szemléltem.

Nem mintha a gender lényegét érintő kérdésekben, pláne transzügyben mára különösebben változott volna a véleményem.

A korábbi évek vitáinak tapasztalata nyomán azonban próbálom árnyaltabban képviselni azokat az értékeket vagy igazságokat, amelyek akár a katolikus egyház tanításából, akár a konzervatív világnézetből következnek.

Ennek jegyében nem szerettem például, hogy a kormány tavaly a homoszexualitás és a pedofília ugyanazon salátatörvénybe szuszakolásával a higgadt párbeszédet megnehezítő hatalomtechnikai választ adott egy, sőt két valós kérdésre. Annak sem örültem, hogy a népszavazást – annak mozgósító ereje miatt – a választás napjára időzítették, így formailag is egyértelmű téve a kezdeményezés pártpolitikai vonzatát. Az még nagyjából logikusnak hangzott, hogy egy már elfogadott törvényt azért „kellett” (volna) így megerősíttetni, mert az Európai Unió minden addiginál nagyobb nyomás alá helyezte miatta a kormányt. A folytatás azonban nem győzött meg.

Ha ugyanis, mint a kabinet hangsúlyozta, az ellenzék győzelme esetén a baloldalnak első dolga lenne LMBTQ-párti irányba kormányozni az országot, akkor ebben a legkevésbé sem akadályozná meg egy semmire sem kötelező népszavazás.

Amennyiben viszont továbbra is a Fidesz-KDNP alakíthat kormányt, ahogy történt is, akkor meg azért válik okafogyott a referendum. Nem véletlen, hogy a választások óta szinte alig hallunk róla.

Ehhez képest lett a népszavazás mind a négy kérdésben érvénytelen. Egy országos referendum ugyanis jogi értelemben akkor sikeres, ha az összes választópolgár több mint fele érvényesen szavazott (és akkor eredményes, ha az érvényesen szavazók több mint fele azonos választ adott). Ezt a feltételt egyik kérdés sem teljesítette, merthogy az érvényes válaszok aránya mindegyik esetében 48 százalék alatt maradt – innentől pedig már nem volt érdekes, hogy amúgy a beszámítható szavazatok 92-95 százaléka egy irányba mutatott.

Lehet persze mondani, hogy ez a helyzet nem érdektelenség miatt állt elő; és valóban, az 5,6 millió körüli részvételi szám minden korábbi mértéket meghalad. Hanem azért, mert a népszavazás bírálói nem a kormányéval ellentétes válaszra buzdítottak – hiszen kevés ember szeretné, hogy a gyerekének nemi átalakító műtétet reklámozzanak –, hanem az érvénytelen voksolás mellett kampányoltak.

Ettől még beszédes a tény: a népszavazás kérdéseivel a válaszokat annyira sikerült egy irányba terelni, és ezzel a kezdeményezést „bolondbiztossá” tenni, hogy a referendum a rekordrészvétel ellenére sem bírt jogi értelemben érvényessé válni.

Innen nézve a kormány fegyvere tulajdonképpen visszafelé sült el, utólag is csak ráerősítve a kezdeményezés pártpolitikai vonzatára.

Mindentől függetlenül azonban nagyon is látom azokat az egyelőre tőlünk nyugatra teret hódító jelenségeket, amelyek a hagyományos nemi szerepekhez ragaszkodó emberekben joggal keltenek aggodalmat. Mert miközben nem tisztelhetjük eléggé a saját nemükhöz vonzódó felebarátaink méltóságát, a melegjogok érvényesítésének vadhajtásai, a többség jogait vagy éppen a szólás szabadságát korlátozó törekvések, illetve az immár egyes feminista körökben is bírált transzlobbi némely húzásai nagyon is indokolttá teszik a határozott fellépést.

Ezért is sajnálatos, hogy a népszavazás kérdései mögött ennyire ott húzódott a politika – amire sokak esetében a maga természetességével érkezett az ugyancsak politikai válasz. És nem csupán baloldali, liberális közegből.

Környezetemben, főleg gyermekeim korosztályában több olyan konzervatív, keresztény embert ismerek, akik hazánkban annyira mondvacsináltnak, illetve a soros ellenségkép-gyártásba illeszkedőnek érezték a nemátalakításra kihegyezett kérdéseket, hogy ellenérzésüket érvénytelen szavazattal fejezték ki.

Ők annak a nemzedéknek a tagjai, akik nálunknál természetesebbnek vesznek mindenféle alternatív szexuális identitást, így őket a genderkritika terén nem ugyanazokkal a módszerekkel lehet megszólítani – ha egyáltalán –, mint a kormány tántoríthatatlan törzsszavazóit. Meglehet, erre, az utódaink jövőjét érintő kérdésre túlságosan is a kabinet egyéb dolgai miatti kritikájuk fénytörésében tekintenek. Mi több, sajnálattal szemlélem, hogy olyan ismerőseim, akikkel jó pár éve még egyek lehettünk az LMBT-lobbi vadhajtásainak bírálatában, ma már miként bagatellizálnak egyébként létező veszélyeket, csak mert a NER üzen hadat nekik a maga ellentmondást nem tűrő módján.

Attól tartok: miközben a kabinet az átpolitizált referendummal úgy kiáltott farkast, hogy az ordas transzeszmék képviselői még jó pár kerttel odébb kódorognak, sokaknál csak azt érte el, hogy immár azokra a jelenségekre sem lesz kihegyezve a figyelmük, amelyek pedig már most okot kellene hogy adjanak az aggodalomra.

Jó pár éve egy Fidesz-politikust hallottam így jellemezni a hazai radikális jobboldalt 1990 után elsőként táborba  szervező Csurka Istvánt: a néhai író-politikusnak az volt az egyik legnagyobb hibája, hogy egyes szélsőséges megnyilatkozásaival jó időre ellehetetlenítette az értelmes párbeszédet olyan sorskérdésekben, amelyeket pedig nagyon is ki kellene tárgyalni. Most hasonló érzésem van. A kormány a választási csatát politikai téren megnyerhette, és táborát megerősíthette az LMBTQ-lobbi elleni harcban. A népszavazáson azonban jogi értelemben nem aratott diadalt, és a fenti körülmények miatt a gyermekeink jövőjéért vívott háború hosszabb távú kimenetele is kétséges.

Úgy hiszem ezért, a neheze még csak ezután jön. Miután a genderkritikára eleve fogékony embereket már sikerült egy táborba rendezni, most az utódaink korosztályából kellene minél többeket megnyerni. Józan érvekkel az ő számukra is átélhetővé téve, melyek azok a jelenségek, amelyek ellen az LMBTQ-emberek iránti minden tiszteletünk mellett is fel kell lépni. Az eddiginél talán jobban hangsúlyozva: lehet úgy szelíd határozottsággal állást foglalni egy társadalmi kérdésben, hogy az azt képviselők személyi méltóságát tiszteletben tartjuk. Hiszen hogyan is lehetne érdemben tenni a gyermekeink jövőjéért az ő akaratuk és közreműködésük, de legalábbis jóindulatú támogatásuk nélkül?