A kárhozat fia, aki jobb lett volna, ha meg sem születik? Vagy éppen Isten megváltó művének eszköze, akinek olyan kiemelt szerepe van az üdvtörténetben, hogy talán még a mennyországot is kiérdemelte? A kereszténység két évezrede alatt mindig is e két szélsőséges álláspont között helyezkedtek el az Iskarióti Júdásról kialakított vélemények. Eleink persze jobbára az első végletet tették magukévá, így Júdást az árulás mindenkori szimbólumaként, jószerivel a sátán fattyaként mutatták fel. Sőt a képi ábrázolásokban, passiójátékokban, a népi folklórban olyan tulajdonságokkal is felruházták, amelyeknek nyomuk sincs a Szentírásban. Sajnálatos módon mindez egészen oda vezetett, hogy „az örök zsidó”-ként megjelenített, bűnbaknak kinevezett Júdás antijudaista, sőt antiszemita indulatoknak is bő teret nyitott.

Fabiny Tamás evangélikus püspök Júdás, az elveszett tanítvány című, a Luther Kiadónál október elején megjelent műve a Jézust hóhérkézre juttató apostol életét vázolja fel és szerepének befogadástörténetét taglalja, érzékletesen bemutatva, hogy az évszázadok alatt mennyi minden rakódott rá a Bibliából megismerhető, történeti Júdás alakjára. A szerző egyben, nem elvitatva bűnének valóságát és a kereszthalálba torkolló következményeit, igazságot kíván szolgáltatni az apostolnak, árnyalva a megváltás kulcsszereplőjének személyiségét. Mert ahogy felix culpa, vagyis „szerencsés vétek” volt Ádám bűnbeesése, „amely ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt!” – halljuk a katolikus templomokban a húsvéti Exultet énekben –, úgy Júdás nélkül sem lett volna feltámadás és a megváltás.

Fabiny Tamás kötete jóval több, mint igényesen kiállított, sok száz képpel illusztrált, tudományos alapossággal megírt, egyúttal a legszélesebb közönség érdeklődésére számot tartó album egy, az emberiséget kézezer év óta foglalkoztató szentírási személyről, illetve archetípusról. A mű ezen túlmenően hozzásegíti az olvasót ahhoz, hogy Júdás alakján keresztül mérlegre helyezze Isten- és egyházképét, a kereszténység tanítását bűnről és bűnhődésről, megbocsátásról és feloldozásról, kárhozatról és üdvösségről. A könyv jó segítség annak felismeréséhez, hogy, miként szükségképpen a szentek sem minden szempontból makulátlan emberek, úgy a legnagyobb gonosztevők sem feltétlenül egydimenziós halandók. Lehet valaki úgy bűnös, hogy vétke valami nagyobb jóhoz vezet – lásd a megváltás művét –; ez nem kisebbíti az eredendő bűnt, de segít árnyaltabban gondolkodni az olyan személyek szerepéről, mint maga Júdás is. Főként, hogy az apostol utóbb megbánta tettét, amiről tudjuk, hogy előfeltétele minden esetleges bűnbocsánatnak, akár feloldozásnak.

Fabiny Tamás könyve hangsúlyosan húzza alá azt, a kereszténységben mindig is jelen lévő, de sokszor nem kellőképpen érvényesülő teológiai gondolatot: noha a tizenkettő közül Júdás volt, aki elárulta, Krisztus kereszthalálában Ádám és Éva óta minden valaha élt, mai és a jövőben megszülető ember „bűnrészes”. Mert bár a római katonák kezére konkrétan kétségtelenül ő adta, bocsánatos vagy halálos bűneinkkel, de akár hétköznapi kis árulásainkkal egy-egy kővel mi is hozzájárulunk a Golgotához vezető úthoz.

A Válasz Online most Magyari Péter liberális újságíró szerződtetésével lelepleződött mint az „áljobboldali dollármédia” zászlóshajója. Pedig új leigazolását a lap korábban még nemhogy nem magasztalta a szakmai erényeiért, de egy heccorgánum munkatársaként bélyegezte meg – állítja szerző nélküli cikkében a Magyar Nemzet, valamint annak nyomán a kormányzati médiabirodalom több más tagja.

Tetszetős, nyomokban valóságelemet is tartalmazó, összességében azonban heccorgánumokba illő koholmány.

Ahogy a Magyar Nemzet felidézi, nevezett dolgozatot szerény személyem jegyezte 2016-ban az akkor még létező Heti Válaszban. Ám mint alább látható, annak célja nem egy merő kirohanás volt Magyari Péter és szerzőtársa, Bede Márton ellen. Korábbi írásuk vonatkozó idézete nem több, de nem is kevesebb volt, mint színes felütés az akkori menekültválság és a baloldali, liberális értelmiség kapcsolatát taglaló összeállításhoz, nem mellesleg némi egyetértő éllel.

A Mik vannak?! blog különkiadása: az alábbi cikk régi kedves kollégáim felkérésére készült, és a Válasz Online-on jelent meg 2023. május 1-jén.

„Egyházi vezetők és hétköznapi hívők egyaránt azt mondták: azt várják a pápa látogatásától, hogy erősítsen meg a hitünkben, és mutasson irányt. Hát, Ferenc pápa ezt most megtette, nem is akármilyen erővel” – írja a háromnapos budapesti pápalátogatásról lapunknak küldött értékelésében Szőnyi Szilárd egyházi szakértő. Egykori Heti Válasz-os kollégánk (és múlt heti podcastunk vendége) úgy látja, Ferenc sokakat megnyerhetett azok közül is, akik közömbösen vagy fenntartásokkal szemlélik a tevékenységét, ittléte ugyanis bővelkedett spontán, személyes gesztusokban. Közben pedig a magyar politika is igyekezett a szebbik arcát mutatni – Novák Katalinnak legalábbis „sokan örömmel tudták volna dupla zárójelbe tenni kormányzati előéletét”, ha nem a látogatás előestéjén részesítette volna kegyelemben a terrorizmusért elítélt Budaházy Györgyöt.

A cigányok szombaton ellopták a show-t a Rózsák terei Szent Erzsébet-templomban – és milyen jól tették! A társadalom perifériáján élőkkel való találkozó végén a szendrőládi cigányzenekar néhol hamisan ugyan, de annál nagyobb szívvel, lelkesedéssel énekelt Ferenc pápának, hogy aztán ráadásként fergeteges örömzenés áldásban részesítse az egyház fejét. Aki láthatóan szívesen és meghatódva időzött el a körükben, pedig már menni kellett volna tovább a következő programra, a görögkatolikus parókiára. „Én már sok mindent láttam és sok mindenről forgattam. Nem vagyok vallásos, de ez nagyon megérintett” – az ottlévők beszámolója szerint a jelenet láttán e szavakkal és párás szemekkel fordult oda egy hatvan év körüli operatőr a hajléktalanokat segítő Csak Egyet Szolgálat mellette álló munkatársához.

Amikor pedig azt hittük, innen már nincs hová fokozni, következett a találkozó a Papp László Sportarénában összegyűlt 11 ezer fiatallal, akik akkora ovációval fogadták a 86 éves egyházfőt, hogy majd’ szétrobbant az aréna. A pápa pedig sok, nála évtizedekkel ifjabb katolikust megszégyenítő szellemi frissességgel, felpezsdítő gondolatokkal ösztönözte a jelenlévőket az értelmes, Isten által számukra álmodott élet forrásainak megtalálására. A megejtő tanúságtételekkel tarkított programon világiak, papok, szerzetesek, püspökök a nagyközönség számára ritkán látható derűvel, lendülettel és hitelességgel mutatták fel az egyház szebbik, szerethető arcát.

A látogatás mindhárom napja bővelkedett az ilyen spontán, személyes gesztusokban, pillanatokban, melyekkel Ferenc vélhetően sokakat megnyert azok közül is, akik közömbösen vagy fenntartásokkal szemlélik a tevékenységét. Nem tudni, legalább kicsit megenyhült-e az, a Szólj be a pápának című jezsuita programon idézett pap is, aki tíz éve mondvacsinált okokból nem teszi ki elöljárója fényképét plébániai irodájának falára, miközben a korábbi egyházfőké ott látható. Mindenesetre aligha értékeljük túl a mögöttünk álló hosszú hétvégét, ha azt mondjuk, a nagyvizit minden várakozást felülmúlóan bővelkedett felemelő, jelentőségteljes mozzanatokban vagy éppen nagyon is konkrét üzenetekben. De vegyük sorjában.

„Maradtunk hát ketten [a béketáborban], Magyarország és a Vatikán”. Orbán Viktor kijelentése, mely a kormányfő Ukrajnával kapcsolatos retorikájának központi elemévé vált, Ferenc pápa látogatása előtt több szempontból is jelentőségteljes. Egyrészt látványos szakítás a korábbi évek hangvételével. Ismert, hogy a migráció ügyében fennálló ellentét miatt a kormány milyen terhelt viszonyt alakított ki Ferenccel, aminek tetézéseként egy Fidesz-alapító publicista önfeledt pillanatában még a pápa épelméjűségét, illetve tisztességét is kétségbe vonta.

De Orbán a 2021-es budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus végeztével sem állta meg, hogy ne egy kevéssé elegáns búcsújándékba csomagolt gesztussal olvassa a pápa fejére, a menekültek pártfogolása helyett szerinte mi is volna a kötelessége. A politikus annak a levélnek a másolatával lepte meg Ferencet, amelyben IV. Béla magyar király IV. Ince pápához folyamodott segítségért az országát dúló tatárok – értsd: az akkori „migránsok” – ellen. „A miniszterelnök arra kérte az egyházfőt, hogy ne hagyja elveszni a keresztény Magyarországot” – erősítettek rá a híradások az „ajándék” félreérthetetlen üzenetére.

Ehhez képest fogadja most a kormány Budapesten minden ellenérzését félretéve, megkülönböztetett tisztelettel Ferenc pápát. A korábbi rosszízű kiszólások persze nem hiányoznak, így akár örülni is lehet e fejleménynek, de azért érdemes megvizsgálni: vajon miért e pálfordulás? Nos, miközben a kormány ukrajnai háborúval kapcsolatos politikája szembemegy az Európai Unió többi tagállamáéval, a miniszterelnök a nemzetközi rosszallás közepette nyilván legitimációs tényezőt lát a látogatásban. Mindehhez remek kulisszaként szolgál a Kossuth tér, az oltár tőszomszédságában a parlamenttel – merthogy legyünk biztosak benne: a pápai nagymise politikai áthallásokra is alkalmas helyszínét nem az egyház választotta.

Tény, hogy Ferenc pápa rendre a háború ellen szólal fel, és feltehetőleg Budapesten is megragadja majd az alkalmat, hogy egy Ukrajnával szomszédos országban sürgesse a békét. De mennyiben fedi a Vatikán álláspontja a magyar kormányét? Nézzük öt pontban, hogy ez a béke miért más, mint az a béke.

Valami azt súgja, nem leszek népszerű ezzel a bejegyzéssel. Ahogy a DVTK kapusa sem volt az, miután kétszer is kivédte annak a kisfiúnak a lövését, akinek családja a születésnapjára kezdőrúgás lehetőségét vásárolta meg a minapi MTK-Diósgyőr meccsen. A srác az általa elvégzett középkezdés után az ellenfél kapujára vezette a labdát, a tizenegyespont magasságából rálőtte, de a kapus lábbal lazán hárított, majd az ismételt próbálkozást sem engedte be, és a labdát a kezdőkör felé rúgta.

Azóta Senkó Zsombor az esetről véleményt alkotók többségének szemében egy ünneprontó moral insanity, a Telex írásának címe pedig így hirdetett megsemmisítő ítéletet: „Újabb hungarikum: a világ legbunkóbb kapusa is magyar”.

Beszéljünk akkor Bese Gergőről.

Kezdjük egy jó emlékkel. Amikor 2021 őszén újságíró-tanfolyamot szerveztem, őt és Hodász Andrást is meghívtam előadónak. Órája elején Gergő atyát a csoportnak úgy mutattam be, mint akit – a következő alkalomra tervezett – pap kollégájával „egy csomagban szerződtettem le”. Azt gondoltam ugyanis, érdekes lehet két, az internetes sajtóban egyaránt otthonosan mozgó, nem mellesleg a közéletről eltérően gondolkodó lelkipásztor tapasztalata a hallgatóknak. Talán nem indiszkréció, ha elmondom, vendégünk hogyan reagált a felvezetésre:

„Én vagyok András előzenekara!”

– köszöntötte mosolyogva a résztvevőket, mely mondatot akkor nagyon tudtam szeretni. Kiváló hangulatteremtő felütés volt, egyúttal jelezte, hogy Gergő tisztában van kollégája elsöprő népszerűségével, és elegánsan, mi több, alázattal reagál a helyzetre.

Egyéb megnyilvánulásai közül aztán többön erősen fennakadtam. Mindjárt azon a nyilatkozaton, amely a Mandineren jelent meg Egy évtized eredményeit veszélyeztetné a kormányváltás címmel, szerencsétlen módon pont pár nappal az előadása előtt. Feszengtem is az óra elején, és szurkoltam, hogy ez a direkt politikai szerepvállalás ne nyomja rá a bélyegét a fogadtatására – de szerencsére mindenki jól kezelte a helyzetet. Jött aztán a zugligeti templomban tartott korteskedés a 2022-es választás és az azzal együtt tartott gyermekvédelmi népszavazás előtt pár héttel. Ezzel az atya sokak ízlését messze meghaladó módon kampányolt a kormány mellett, először az ambónál, majd a szentélyben helyet foglalva, mögötte pár centire az oltárral.

Családi érintettségem és szakmám okán az már egyenesen felbőszített, hogy Bese Gergő nekiesett a Magyar Kurírnak, csak mert a katolikus hírügynökség – amúgy alapfeladatát teljesítve – be merészelt számolni a katolikus iskolák pedagógusainak tavaly novemberi Tanárballagásáról. (Azzal együtt, hogy a lap főszerkesztője – vélem, első felhorgadásában – szerintem elhamarkodottan törölte a lelkipásztor vonatkozó Facebook-kommentjét; talán jobb lett volna ennyi alapot sem adni a cenzúravádnak.) Tegnap pedig Bese Gergő Hodász András hétfői interjújára – mely szerint végleg feladja a papi hivatást – reagált a legkevésbé sem elegáns módon; utóbbiról kicsit később.

„Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”

Százötvenezer kattintás felé tart az a Youtube-videó, amelynek határozott állásfoglalással felérő címe szerint tavaly augusztusban csoda történt Medjugorjéban: magyar fiataloknak jelent meg a Szűzanya. A kisfilmben szereplő huszonéves lány a beszámolója szerint a bosznia-hercegovinai kegyhelyen arra lett figyelmes, hogy a nap szív módjára lüktetni kezd, majd átalakul szentostyává, és benne megjelenik Szűz Mária, később pedig egy magzat képe tűnik fel, illetve evangéliumi jelenetek peregnek. Először arra gondolt, csak káprázik a szeme, de aztán, mint mondta, a jelenetek valóságosnak hatottak, és megindultságában zokogásban tört ki. Állítása szerint a jelenség elejének többen is tanúi voltak, Máriát viszont csak testvérével és még egy-két másik emberrel látta.

Szégyen ide vagy oda, egy leértékelt könyveket árusító boltban, annak is százforintos részlegén tettem szert a napokban Németh Miklós 1988 és 1990 közti miniszterelnök politikai memoárjára. Nem mintha ne tudtam volna róla, hogy 2014-ben kötet jelent meg az exkormányfő életéről Oplatka András szerkesztésében, de eddig valamiért kimaradt az olvasmányaim közül. A kiválóan megírt, jól felépített mű minden során érződik, hogy a politikus visszaemlékezéseit, gondolatait avatott szakember segített formába önteni. A Neue Zürcher Zeitung – azóta elhunyt – újságírója érdemeit csak fokozza, hogy 1956 után külföldön élt, ám anyanyelvének használata terén a műben a leghalványabb rozsdafolt nem sok, annyi sem mutatkozik.

Talán sorsszerű, hogy a boltba egy, a megboldogult NDK-ban született német szerző, Thomas Brussig A napsugár fasor innenső vége című kötetét átvenni tértem be. Az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetemen tanuló lányom ugyanis a berlini fal keleti felén játszódó regényből írja a diplomamunkáját, és mivel kíváncsivá tett a történet, gondoltam, magam is elolvasom. A két könyv témája így kapcsolódik össze; annak pedig, hogy a Németh-memoárt azonnal a kosárba tettem, személyes oka van.

A Heti Válasznál dolgoztam, amikor 2004-ben lehetőséget kaptam a volt kormányfőtől, hogy – a magyar sajtóban elsőként – nagyinterjút készítsek vele az osztrák-magyar határ keletnémet menekültek számára történő 1989-es megnyitásáról.

Felemelő élmény volt kísérni a mai Tanárballagáson azt a sok száz pedagógust, akik a pesti Deák térről induló, majd a Szent István-bazilika elé érkező, az ügyüket támogatók sorfala között vonuló menettel nagyon fontos üzenetet fogalmaztak meg: nem kell félni. Nem kell tartani attól, hogy felekezeti iskola munkatársaiként a nyilvánosság előtt is képviseljék érdekeiket és értékeiket. Attól még, hogy az egyházakat a kormány természetes szövetségeseként szokás elkönyvelni, igenis lehet szelíden, de határozottan állást foglalni a sok sebből vérző oktatásügy kérdéseiben. Csak mert ezernyi jelből tudható, hogy az ilyesfajta fellépés akár kockázattal is járhat, nem muszáj ezt elfogadni, és lehet emelt fővel dacolni az esetleges következményekkel.

A mai demonstráció résztvevői nem kevesebből adtak leckét országnak, világnak, egyháznak, mint állampolgári öntudatból, civil kurázsiból, bátor kiállásból. A bazilika előtti ihletett szónoklatok pedig felértek egy, a pedagógusok helyzetét érzékletesen, mindenki számára átélhető módon felmutató fordított osztályfőnöki órával.