A Tisza Párt parlamenti frakciója olyan embert jelölt köztársasági elnöknek, akiről nehéz lenne azt mondani, hogy puszta báb. Baka András múltja, jogállami felfogása alapján akár valódi alkotmányos ellensúly is lehet. Személyével kapcsolatban azonban vannak kérdőjelek, illetve függetlensége az első, a kormány számára kellemetlen döntésével dől majd el.

A politikai logika szabályai szerint a Tisza-kormány olyan köztársaságielnök-jelöltet keresett, akiről el lehet hinni/hitetni, hogy nem báb lesz, de azért várhatóan ne is gördítsen nagy akadályokat a hatalomgyakorlás elé. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, mivel a kétharmados többséget szinte semmi sem korlátozza Sulyok Tamás utódjának megválasztásában, valószínűleg így áll a helyzet.

Indultak Polgár Judittól, majd megérkeztek Baka Andráshoz. Már a két karakter közti hatalmas különbség is jelzi, hogy a folyamat – a miniszterelnök ki nem kényszerített hibája következtében – mennyire kisiklott jószerivel az első kanyarban. Jobb helyeken ugyanis először körvonalazzák, hogy egy komoly hivatal vezetése milyen típusú, felkészültségű személyiséget követel, és csak a profilozás után kezdenek az adott helyzetnek megfelelő jelölteket keresni. A kormányfő ugyanakkor a hibát nem azzal követte el, hogy az utóbbi hetekben egyértelművé tette: szó sincs arról, hogy valamiféle össznépi casting eredményeként fogják kiválasztani a Tisza jelöltjét. Hanem amikor kitárta a kaput a parttalan „társadalmi egyeztetés” előtt, ezzel feleslegesen áltatva a közvéleményt, miközben az Alaptörvény 9. cikkének (2) bekezdése szikáran közli a hatályos alkotmányos tényt:

„A köztársasági elnököt az Országgyűlés választja.”.

Ehhez képest Magyar Péter júniusban még felhívást intézett a nemzethez: „Döntsünk együtt! Nem szivarszobákban szeretnénk a legmegfelelőbb jelöltet megtalálni. Javasoljanak a pártok, a közélet szereplői, civilek és magánemberek.” Majd miután Polgár Judit nevének bejelentését végzetes módon elhamarkodta, és hetekig mindenféle javaslatok röpködtek a nyilvánosságban, egy hónapra rá a Tisza-frakció – ha nem is mindjárt füstös szivarszobákban, de – teljesen átláthatatlan módon választotta meg jelöltjének Baka Andrást. Hivatalosan nem is lehetett tudni, csak a sejtetés szintjén, hogy rajta kívül Fülöp Botond és Romsics Ignác futott még, illetve nem jött hír arról, hogy a képviselőcsoport hány tagja támogatta egyiküket és másikukat. (Persze, ha nagyon akarjuk, mondhatjuk, hogy Baka neve már azelőtt felröppent, hogy Magyar Péter közös fotót tett volna közzé vele – lásd a volt főbíró interjúját az Euronewsnak június 1-jén –, így erős jóindulattal rá lehet fogni, hogy a Tisza a jelöltet nem kizárólag a saját kalapjából húzta elő.)

Baka András személye jelképes erővel bír. Az Orbán-kormány 2011-ben a személyre szabott jogalkotás eszközével őt távolította el a Legfelsőbb Bíróság éléről – az emiatt indított perben az Emberi Jogok Európai Bírósága utóbb neki adott igazat –; hogy aztán most a hasonló eszközzel, igaz, más körülmények között távozásra kényszerített Sulyok Tamás után költözzön be a Sándor-palotába.

A vele szemben alkalmazott eljárást 2011-ben a Figyelőnek adott interjújában elképesztőnek, diszkriminatívnak és alkotmányellenesnek nevezte.

És hogy szerinte mi változott 15 év alatt? Amint néhány hete a Klubrádióban nyilatkozta, két felfogás áll szemben egymással. Az egyik szerint április 12-ike hiába hozott rendszerváltásszerű politikai földindulást, ilyen körülmények között is a legmesszemenőbbekig kell ragaszkodni a jog betűjéhez és szelleméhez. A másik – általa is vallott – nézet képviselői azt mondják: egy autoriter rendszer lebontásához átmenetileg rendkívüli intézkedések szükségesek; és éppen a jogállam helyreállítása érdekében kell a mostani, kivételes körülmények között eltekinteni a jogállam egyes elvárásainak teljesítésétől.

Baka András nem is tudná titkolni, hogy lesújtó véleménye van a NER-ről, és a korábbi vesszőfutása miatt talán van benne némi sértettség is. Ilyen értelemben személye mindazok számára lehet jó üzenet, akik most az 1990-es rendszerváltáshoz hasonló cezúrát követelnek, az államfői székben az előző 16 év antitézisét megtestesítő személlyel. A másik oldalon nemcsak hogy legitim, de az Orbán-kormány kritikusai között sem ritka álláspont azt hangsúlyozni, hogy a „jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani”. Az iménti idézet történetesen a – Baka Andrást egykor legfelsőbb bírósági elnöknek jelölő – néhai Sólyom László vezette Alkotmánybíróság 11/1992. (III. 5.) határozatának indokolásában olvasható. Az utóbb államfővé választott jogtudós szigorú alkotmányos felfogása állt annak hátterében, hogy az Ab 1992-ben az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította az előző rendszer fenntartóit felelősségre vonó Zétényi-Takács-féle radikális jóvátételi jogszabály-tervezetet.

A mostani, egyértelmű megítélésre kevéssé alkalmas helyzet arra is rávilágít, hogy az alkotmányjog nem egzakt tudomány.

Jelentős határai vannak, így nem minden politikai, társadalmi vagy erkölcsi kérdésre képes megfellebbezhetetlen választ adni. Ez abban is megnyilvánul, hogy az Alkotmánybíróság döntései testületi szavazással születnek, és a részben vagy egészben eltérő álláspontot képviselő bírák különvéleményt vagy párhuzamos indokolást fűzhetnek a határozathoz.

Így működik az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) is, melynek egyik korábbi ítéletét most az ellenzék az anno EJEB-tag Baka András fejére olvassa, azt állítva, hogy a testület 2008-ban az ő egyetértésével adott úgymond menlevelet az 1956 tatai sortűz felelősének, Korbely Jánosnak. Sőt a legpopulistább módon botrányosnak nevezik, hogy valakit ilyen előélettel éppen a forradalom 70. évfordulóján választanak államfőnek. Pedig az egykori bíró ebben a konkrét esetben pont hogy a jogállamiság védelmében szavazott a testület többségi határozata mellett. Nem arról van szó, hogy a nemzetközi testület felmentette volna a nyugalmazott ezredest az 1956-os eseményekben viselt felelőssége alól. Egyértelmű bizonyítékok híján azonban nem látta előre tudhatónak, hogy tette 1956-ban emberiség elleni, el nem évülő bűncselekménynek minősül – amire a magyar bíróság az elítélő döntést alapozta –, ezért a visszaható hatályú büntetés tilalmának sérelme miatt marasztalta el Magyarországot.

Baka a Klubrádióban néhány hete kijelentette: noha helyesli a mostani „forradalmi” jogalkotás számos elemét, van, amivel nem ért egyet, és példaként a parlamenti képviselők mandátumának 12 éves korlátozását említette.

Ha autonómiáját az ilyen, pláne még ennél is fajsúlyosabb kérdésekben megőrzi, akkor – de csak akkor – eleget tehet egyik fő feladatának, az államszervezet demokratikus működése feletti őrködésnek. Másik fontos munkaköri kötelessége, a nemzet egységének kifejezése sem kis kihívás ilyen előzmények után. Főleg, hogy a mai Magyarországon aligha létezik olyan, politikailag is értelmezhető személyiség, akit általános elismerés övezne. Aki közéleti kérdésekben véleményt nyilvánít, az szükségszerűen megosztó ember; az elsőrendű kérdés ezért az, hogy következetesen, elfogulatlanul, személyes nézetein felülemelkedve képes-e betölteni a hivatalát.

Baka András tehát nehezített pályán indul, hogy az új alkotmány 1-2 éven belül történő elfogadásáig Magyarország következő köztársasági elnöke legyen, ráadásul az átmeneti lét minden bizonytalanságával. Rajta, saját integritásán áll vagy bukik, hogy a Sólyom László-i és a Sulyok Tamás-i modell két szélsőértéke között melyik irányba mozdul el. Mert bár a köztársasági elnököt a parlamenti többség szavazza meg, az államfői szerepfelfogást mindenekelőtt az első – akár a mostani kormánynak kedvezőtlen – önálló döntésével ő választja magának.

Frissítés augusztus 11-én, a köztársasági elnök megválasztása után:

Baka András parlamenti beszéde méltó volt a helyzethez és az alkalomhoz. Rég hallottunk már ennyire releváns, a megfelelő hangsúlyokat jól elhelyező államfői bemutatkozást.

„Készüljenek fel a legrosszabbra: csodák sora kellene hozzá, hogy túlélje.” Ez az a mondat, amit egyetlen szülő sem akar hallani a kórházban. Hogy a tavaly novemberi 25 ezer voltos áramütés nyomán fiuk testének vagy hetven százaléka megégett, bal karját elveszítette, és a családra még az a rémkép is ráborult, hogy végleg búcsút kell venniük tőle.

A körülményekről csak annyit: van az az önfeledt pillanat, amikor az ember gyereke egy hajnali órán ott találja magát – egy vonat tetején –, ahol józan ésszel ő is tudja, hogy semmi keresnivalója…Ha a mélyen hívő, egykori szentimrés iskolatárs orvos a fenti mondattal fogadja őket, mi esélyük maradt arra, hogy ne kelljen elveszíteniük? Vagy keresztényként pont ebbe érdemes vetni a bizodalmukat? Hogy ami emberi síkon elveszni látszik, arra mostantól maga a Teremtő visel gondot?

„Egy turista megkérdezi Zürichben: – Beszél itt valaki angolul? Mire egy helybeli: – Persze! De előbb válasszon: svájci német akcentussal, francia akcentussal vagy olasz akcentussal szeretné?”„Egy svájci férfi, ha udvarolni akar, franciául beszél. Ha üzletelni, akkor németül. Ha veszekedni, akkor olaszul. Ha titkolózni, akkor rétorománul.” „Miért beszélnek a rétorománok németül, ha a szövetségi hivatalba mennek? – Mert ha rétorománul kérnek valamit, előbb mindenki szótárt keres, aztán szabadságot vesz ki.” Három vicc a sok közül Svájcról, melynek 17 kantonjában a német, négy kantonjában a francia, egy kantonjában (Ticino) pedig az olasz a hivatalos nyelv; az államszövetséget továbbá három kétnyelvű (német+francia) és egy háromnyelvű (német+olasz+rétoromán) tartomány alkotja. A központi adminisztrációban mind a négy nyelvnek teret kell adni, de a gyakorlatban a német a meghatározó.

Miközben a világ egyik leggazdagabb országának identitását részben a többnyelvűség adja, ez a sajátosság a mindennapokban feszültségeket is tud okozni. A svájci gyerekek a sajátjukon kívül még egy hivatalos nyelvet, plusz angolt tanulnak, és gyakran vita tárgya, hogy melyik élvezzen előnyt. Néhány éve például több német nyelvű kantonban polémia alakult ki arról, hogy a gyerekek először franciát vagy inkább angolt tanuljanak-e. Sok szülő és tanár utóbbit pártolta, mondván, az hasznosabb, ezzel viszont kivívták a francia kantonok tiltakozását. Emellett a francia és olasz nyelvű közösségek rendszeresen kifogásolják, hogy sok hivatalos dokumentum nem jelenik meg időben az ő nyelvükön, illetve kevesebb vezető pozíció jut nekik.

Néhány hete a Nógrád megyei Csesztvén láttuk a Madách Imre ottani kúriájában berendezett nagyszerű kiállítást. Ma pedig a szlovákiai Alsósztregován jártunk, a család kastélyában, ahol az Ember tragédiájának írója született és alkotta legtöbb művét. Itt is pazar kiállítás fogadott, és jó volt megtapasztalni, hogy a két tárlat milyen szépen kiegészíti egymást.

A múzeumban egy nagyon kedves magyar hölgy kalauzolt minket, és elmondta: bár főként a honfitársaink keresik fel a helyet, a szomszédos aquapark látogatói közül néha szlovákok is betérnek, és általában jó élményekkel távoznak, sőt többen a helyszínen megvásárolják a drámai költemény szlovák nyelvű kiadás

Nógrád megyei birtokunkon tartózkodván immár évek óta a közeli Csesztvére járunk misére, legyen az vasárnap vagy akár húsvéti szent háromnap. A falu szélén álló 13. századi, takarosan felújított, román és gótikus jegyeket egyaránt hordozó templomocska a környék éke.

Pap Balassagyarmatról jár; ha éppen nem ér rá, a helyi családos akolitus szokott igeliturgiát tartani, de vettünk már részt a falu szülötte, Ferenc Palánki debrecen-nyíregyházi püspök meghitt, családias szentmiséjén is. A maroknyi, de annál elkötelezettebb hívő közösség tagjai nyilván megnézik az idegent, és ahogy utóbb visszahallottuk, számontartják: ide még Szandaváraljáról is jön család misére.

Tegnap délelőtt felkerestük Madách Imre csesztvei emlékházát, és a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai tervezte, a legmodernebb múzeumi igényeket is kielégítő tárlat megtekintése után hallottuk, hogy este búcsúztatják a máshová helyezett Szabó Gábor atyát. Elhatároztuk hát, hogy miután a balassagyarmati Palóc Búcsúban meghallgatjuk Andrejszki Judit és Sebestyén Márta koncertjét, a napot itt fejezzük be.

És milyen jól tettük! Bár az ifjú lelkipásztor mindössze két évig szolgálta a helyieket – valamint a szügyieket és ipolyszögieket –, szép, meghitt szentmise keretében köszönt el a jó csesztveiektől. Egyszerű, szívből jövő hálát mondott mindazért, amit tőlük kapott, majd a falubeliek képviselői hasonlóan baráti szavakkal vettek búcsút szeretett papjuktól, tréfásan felemlegetve: kevés olyan kollégája van, aki egy püspököt tudhat helyettesként.

Még a magunkfajta kívülálló is megérezhette: itt minden szó, minden gesztus hívő közösség és pásztora mélységes egységéről tanúskodott és arról, hogy menyire gazdagították egymást. Gábor atya a templomot ábrázoló fafaragott képet kapott ajándékba, majd az ároni áldás után lezárult egy korszak a helyiek életében – hogy aztán a következő héten elkezdjenek megismerkedni új papjukkal.

Amíg vannak ilyen papok és közösségek, addig azt mondom: nemcsak küzdhetünk, de bízva bízva bízhatunk is az egyház jövőjében.

Negyedszázada ismertem meg. Kiváló fényképész volt, az MTI soraiból, majd szabadúszóként. Talán nincs egyetlen autópálya-szelvény Magyarországon, amit utóbb építőipari szakfotósként ne örökített volna meg. Emlékezetes közös munkánk a Heti Válasz első számában, 2001 húsvétján megjelent riport a beregszászi árvízről.

Neki köszönhetem, hogy egyházi témájú dokumentumfilmeket készíthettem Rómában, Isztambulban, Canterburyben, Moszkvában és Jeruzsálemben. És az ő révén nyerhettem némi bepillantást a (mega)filmes világba.

Aztán családi baráttá vált, egyik fiam keresztapjává. Nála önzetlenebb embert keveset ismertem. Karácsonykor, születésnapokon szakajtószámra hozta az ajándékot. Kisautót, mikroszkópot, egyéb fiús játékokat. Valahányszor vendégségbe jött, a kávét hidegen kérte, majd rendszerint érintetlenül otthagyta.

Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk, főleg politikáról. Állandó zsörtölődésével a világból ki tudott volna kergetni, mígnem alaptulajdonsága a végére nagyon szerethető zsémbességgé szelídült. Lélekben az utolsó pillanatig MDF-es maradt. A közéletet hasonló alapról szemléltük, de több kérdésben, főleg a mostaniak megítélésében más következtetést vontunk le.

Az utóbbi években nagyon keményen meggyötörte az élet. Betegsége sokáig otthon kötötte ágyhoz. Egy ideje már csak telefonon beszéltünk. Az év elején azért panaszkodott, hogy az Ügyfélkapu+ kétfaktoros hitelesítése kifog rajta. Írjam csak meg, mondta, hogy reszkető kézzel, félig bénán nem tudja 30 másodperc alatt bepötyögni a kódot. Világ botránya, így elbánni az öregekkel, betegekkel! Keresztfia volt nála többször is, hogy segítsen. A családból ő látta utoljára.

Mindent köszönök, Isten veled, öreg barátom!