Amikor aztán 2000-ben a Napi Magyarországgal történt összeolvadás következtében jobbára a radikálisabb lap gárdája nyert teret, és többünket elbocsátottak, még nem tudhattam, hogy ezzel mekkora jót tesznek velem. Egy évre rá ugyanis elindult – 17 évig álommunkahelyem – a Heti Válasz, az alapítók között több nagyszerű magyarnemzetes kollégával.

Ahogy később mondani volt szokás, a Magyar Nemzet nevet viselő lap azóta nagy utat járt be. Bár utóbb is volt munkatársa, akinek szakmai kvalitásait értékelem, a Pethő Sándor alapította újság mára oda jutott, hogy fájdalommal kell mondani: nem kár annak a propagandisztikus irányvonalnak a nyomtatott formában történő megszűnéséért, amely az utóbbi években jellemezte.

Ezzel együtt egy nagy múltú, egykor patinás sajtótermék eltűnése mindig veszteség. Vigasztaljon minket a tudat, hogy az az ethosz és újságírói igényesség, amely a fénykorában – részben még a szocializmus alatt is – jellemezte, más lapoknál, szellemi műhelyeknél él tovább.

„Egy turista megkérdezi Zürichben: – Beszél itt valaki angolul? Mire egy helybeli: – Persze! De előbb válasszon: svájci német akcentussal, francia akcentussal vagy olasz akcentussal szeretné?”„Egy svájci férfi, ha udvarolni akar, franciául beszél. Ha üzletelni, akkor németül. Ha veszekedni, akkor olaszul. Ha titkolózni, akkor rétorománul.” „Miért beszélnek a rétorománok németül, ha a szövetségi hivatalba mennek? – Mert ha rétorománul kérnek valamit, előbb mindenki szótárt keres, aztán szabadságot vesz ki.” Három vicc a sok közül Svájcról, melynek 17 kantonjában a német, négy kantonjában a francia, egy kantonjában (Ticino) pedig az olasz a hivatalos nyelv; az államszövetséget továbbá három kétnyelvű (német+francia) és egy háromnyelvű (német+olasz+rétoromán) tartomány alkotja. A központi adminisztrációban mind a négy nyelvnek teret kell adni, de a gyakorlatban a német a meghatározó.

Miközben a világ egyik leggazdagabb országának identitását részben a többnyelvűség adja, ez a sajátosság a mindennapokban feszültségeket is tud okozni. A svájci gyerekek a sajátjukon kívül még egy hivatalos nyelvet, plusz angolt tanulnak, és gyakran vita tárgya, hogy melyik élvezzen előnyt. Néhány éve például több német nyelvű kantonban polémia alakult ki arról, hogy a gyerekek először franciát vagy inkább angolt tanuljanak-e. Sok szülő és tanár utóbbit pártolta, mondván, az hasznosabb, ezzel viszont kivívták a francia kantonok tiltakozását. Emellett a francia és olasz nyelvű közösségek rendszeresen kifogásolják, hogy sok hivatalos dokumentum nem jelenik meg időben az ő nyelvükön, illetve kevesebb vezető pozíció jut nekik.

Néhány hete a Nógrád megyei Csesztvén láttuk a Madách Imre ottani kúriájában berendezett nagyszerű kiállítást. Ma pedig a szlovákiai Alsósztregován jártunk, a család kastélyában, ahol az Ember tragédiájának írója született és alkotta legtöbb művét. Itt is pazar kiállítás fogadott, és jó volt megtapasztalni, hogy a két tárlat milyen szépen kiegészíti egymást.

A múzeumban egy nagyon kedves magyar hölgy kalauzolt minket, és elmondta: bár főként a honfitársaink keresik fel a helyet, a szomszédos aquapark látogatói közül néha szlovákok is betérnek, és általában jó élményekkel távoznak, sőt többen a helyszínen megvásárolják a drámai költemény szlovák nyelvű kiadás

Nógrád megyei birtokunkon tartózkodván immár évek óta a közeli Csesztvére járunk misére, legyen az vasárnap vagy akár húsvéti szent háromnap. A falu szélén álló 13. századi, takarosan felújított, román és gótikus jegyeket egyaránt hordozó templomocska a környék éke.

Pap Balassagyarmatról jár; ha éppen nem ér rá, a helyi családos akolitus szokott igeliturgiát tartani, de vettünk már részt a falu szülötte, Ferenc Palánki debrecen-nyíregyházi püspök meghitt, családias szentmiséjén is. A maroknyi, de annál elkötelezettebb hívő közösség tagjai nyilván megnézik az idegent, és ahogy utóbb visszahallottuk, számontartják: ide még Szandaváraljáról is jön család misére.

Tegnap délelőtt felkerestük Madách Imre csesztvei emlékházát, és a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai tervezte, a legmodernebb múzeumi igényeket is kielégítő tárlat megtekintése után hallottuk, hogy este búcsúztatják a máshová helyezett Szabó Gábor atyát. Elhatároztuk hát, hogy miután a balassagyarmati Palóc Búcsúban meghallgatjuk Andrejszki Judit és Sebestyén Márta koncertjét, a napot itt fejezzük be.

És milyen jól tettük! Bár az ifjú lelkipásztor mindössze két évig szolgálta a helyieket – valamint a szügyieket és ipolyszögieket –, szép, meghitt szentmise keretében köszönt el a jó csesztveiektől. Egyszerű, szívből jövő hálát mondott mindazért, amit tőlük kapott, majd a falubeliek képviselői hasonlóan baráti szavakkal vettek búcsút szeretett papjuktól, tréfásan felemlegetve: kevés olyan kollégája van, aki egy püspököt tudhat helyettesként.

Még a magunkfajta kívülálló is megérezhette: itt minden szó, minden gesztus hívő közösség és pásztora mélységes egységéről tanúskodott és arról, hogy menyire gazdagították egymást. Gábor atya a templomot ábrázoló fafaragott képet kapott ajándékba, majd az ároni áldás után lezárult egy korszak a helyiek életében – hogy aztán a következő héten elkezdjenek megismerkedni új papjukkal.

Amíg vannak ilyen papok és közösségek, addig azt mondom: nemcsak küzdhetünk, de bízva bízva bízhatunk is az egyház jövőjében.

Negyedszázada ismertem meg. Kiváló fényképész volt, az MTI soraiból, majd szabadúszóként. Talán nincs egyetlen autópálya-szelvény Magyarországon, amit utóbb építőipari szakfotósként ne örökített volna meg. Emlékezetes közös munkánk a Heti Válasz első számában, 2001 húsvétján megjelent riport a beregszászi árvízről.

Neki köszönhetem, hogy egyházi témájú dokumentumfilmeket készíthettem Rómában, Isztambulban, Canterburyben, Moszkvában és Jeruzsálemben. És az ő révén nyerhettem némi bepillantást a (mega)filmes világba.

Aztán családi baráttá vált, egyik fiam keresztapjává. Nála önzetlenebb embert keveset ismertem. Karácsonykor, születésnapokon szakajtószámra hozta az ajándékot. Kisautót, mikroszkópot, egyéb fiús játékokat. Valahányszor vendégségbe jött, a kávét hidegen kérte, majd rendszerint érintetlenül otthagyta.

Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk, főleg politikáról. Állandó zsörtölődésével a világból ki tudott volna kergetni, mígnem alaptulajdonsága a végére nagyon szerethető zsémbességgé szelídült. Lélekben az utolsó pillanatig MDF-es maradt. A közéletet hasonló alapról szemléltük, de több kérdésben, főleg a mostaniak megítélésében más következtetést vontunk le.

Az utóbbi években nagyon keményen meggyötörte az élet. Betegsége sokáig otthon kötötte ágyhoz. Egy ideje már csak telefonon beszéltünk. Az év elején azért panaszkodott, hogy az Ügyfélkapu+ kétfaktoros hitelesítése kifog rajta. Írjam csak meg, mondta, hogy reszkető kézzel, félig bénán nem tudja 30 másodperc alatt bepötyögni a kódot. Világ botránya, így elbánni az öregekkel, betegekkel! Keresztfia volt nála többször is, hogy segítsen. A családból ő látta utoljára.

Mindent köszönök, Isten veled, öreg barátom!

Néhány perce jelent meg a közlemény a Szemlélek honlapján, hogy januártól 1-től szerény személyem tölti be a magazin főszerkesztői tisztségét.

Szeretném tenni mindezt a Jelenits Istvántól tanultak jegyében. A néhai piarista szerzetes egyszer – újságírói mottóként is felfogható módon – így fogalmazott: »Van két dolog, amit érdemes kerülni az életben: a tiszteletlen kritikát és a kritikátlan tiszteletet.« A Szemlélek így a jót a jövőben is jónak, a rosszat pedig rossznak fogja nevezni. És közben figyelni fog rá, hogy a búza sarjadását mikor szolgáljuk inkább a konkoly kigyomlálásával, és mikor a gondjainkra bízott növény öntözésével.”

Köszönöm, ha a megújuló Szemlélek olvasójaként, támogatójaként – vagy akár kritikusaként – velünk tartotok. Például így:

Ha úgy kényelmesebb, a szemlelek.net nyitóoldal jobb alsó sarkában kattintsatok a piros csengőikonra. Ez esetben minden új cikkünkről értesítést kaptok. 

Ha szeretnétek, hogy írásaink megjelenjenek a Facebook-hírfolyamotokban, kedveljétek/kövessétek be a Szemléleket.

Átlagosan naponta egy cikkel jelentkezünk. Köszönjük, ha ti is javasoltok feldolgozásra érdemes témákat. 

Ha van mondanivalótok és jó tollatok, akár alkalmi vagy éppen rendszeres szerzőként is gondolhattok magatokra. Persze ahhoz olyat kell írni…  

Mivel adományokból, támogatásokból működünk, önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Ha tehetitek, kérjük, az alábbi linken egyszeri vagy rendszeres összeggel segítsétek munkánkat:
https://szemlelek.net/tamogatas/

Akit érdekelnek a megújulás előzményei és további részletei, annak a Gégény Istvánnal pár napja készített interjút javaslom. Remélem, mindent megkérdeztem tőle, amiről ti is faggattátok volna.
https://szemlelek.net/uj-fejezet-kezdodik-a-szemlelek-eleteben-interju-gegeny-istvannal

Annak a zuglói templomnak a plébánosát tiltották most el a papi tevékenység gyakorlásától, ahol a fél életemet töltöttem. Pajor Andrást harminc éve ismerem. Voltunk jóban, lettünk rosszban. Személyes emlékek az egyházi és politikai ámokfutásáról.

„A tettenérés kínja elviselhetetlen. (…) Mert aki tetten ér, akik tetten érnek – a helyzet teszi így –, bűntelennek tűnnek, míg ő, a tetten ért, semmi egyéb, mint bűn, semmi egyéb e pillanatban, mint maga a bűn, amit elkövetett. Csupasz, tehetetlenül kiszolgáltatott tárgy a kutató pillantások kereszttüzében. Ember és ember közt ez a szituáció, ez a helyzet: nem lehet más, mint aránytalanul egyenlőtlen. Innét az intés: „ne ítéljetek.” Ami persze nem azt jelenti, hogy szemet hunyjunk bárki garázdálkodása fölött.”

(Pilinszky János)

Családalapításomig, közel 30 éves koromig a zuglói Kassai téri Szentlélek-plébánia volt a második otthonom. Ide jártam hittanra, itt voltam elsőáldozó, énekeltem a templom scholájában. Szerkesztettem a lapját, itt bérmáltak meg, és első szerelmeim is a helyhez kötődnek. A nyolcvanas évek végén szintén itt ért egyházi értelemben felnőtté válásom meghatározó élménye, amikor kiderült: a néhai plébánosunk, B. atya melletti lakásban élő hölgy – bár korábban úgy tudtuk – nem az időközben elhunyt papunk unokahúga... Itt tartottam az esküvőmet, apám május óta az altemplom urnatemetőjében nyugszik, anyám máig a Kassai térre jár misére.

Egyszóval, az egyházközség minden zegét-zugát ismerem. Így talán érthető, miért érzem a magaménak ma is, amikor már rég nem járok oda.