Minden abortuszra készülő nőnek joga a magzati szívhang alapján dönteni
„A Magyar Közlönyben megjelent rendelet módosítja a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény végrehajtásáról szóló rendelkezést. A várandós nőnek a jövőben be kell mutatnia egy olyan, szülész-nőgyógyász által kiállított leletet is, amely rögzíti, hogy az állapotos nő számára az egészségügyi szolgáltató »a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt« egyértelműen azonosítható módon bemutatta.”
Röviden:
Egyrészt: nagyon helyes. Másrészt: azért a férfi/apa is hallgassa csak meg azt a szívhangot.
Hosszabban:
Alapvető emberi jognak gondolom, hogy az abortuszra készülő nő kellő információ birtokában hozza meg döntését a saját testében – egy férfi jóvoltából – növekvő élet felett. És szerintem annál érdemibb információ nincs egy ilyen súlyos, összetett, rációt és érzelmeket egyaránt magába foglaló döntésnél, mint hogy valaki nemcsak a biológiakönyvekből vagy éppen újságírói publicisztikákból tájékozódik, hanem személyes élménye is van a méhében fejlődő életről. Arra is gondoljunk, hogy olyanok is léteznek, akik később eszeveszett bűntudatot éreznek az abortuszuk miatt, és azt kérdezik a környezetüktől, miért nem segítették hozzá őket, hogy felelős döntést hozzanak.
Abba pedig ne ringassuk magunkat, hogy egy magzatelhajtást meg lehet úszni – adott esetben csak hosszú távon jelentkező – lelkiismereti kérdések nélkül. Nekem nagyon is tiszta, hogy a nullpontnál felkínáljuk a lehetőséget, hogy az ember ne csak a magzat szívhangját, hanem a saját lelkiismeretéét is meghallja. Ha ezután mégis az abortusz mellett dönt, nem leszek bírája, ennél sokkal jobban tisztelem a szabad akaratot és egy másik személy autonómiáját. De egészen addig – mert legalább ennyire tisztelem a meg nem született magzatot – óvom az életet, ahogy csak lehet.
De legyünk még egyértelműbbek. Abban a világban, amit én képviselek, az abortuszt egy másik ember megölésének tartják. Innen indulunk. Ebből az alapállásból kell elfogadnunk, hogy a Föld számos országában szinte minden további nélkül engedélyezik a magzatelhajtást. Nem könnyű, de megpróbálunk együtt élni vele, sőt, jó képet vágni hozzá. Miközben a szívünk facsarodik bele minden egyes halálra ítélt magzati emberi lény sorsába. Vannak életvédők, akik annyira nem tudnak efelett napirendre térni, hogy abortuszklinikák előtt tüntetnek, netán tettlegességre ragadtatják magukat. Nem tartozom közéjük, mert belátom, hogy ezek nem jó módszerek. És engem is mélyen megindít azon nők sorsa (több érintett ismerősöm is van), akik úgy érzik, szorult helyzetükben nem tudnak jobb megoldást.
Én is igyekszem empatikus lenni, de úgy érzem, a világ átesett a ló túlsó oldalára. Épp a minap olvastam valamelyik jogvédő szervezet közleményét, mely azért aggódott, hogy az abortuszra készülőket a kórházban egy légtérbe „kényszerítik" a szülésre készülő nőkkel, hogy ez számukra mekkora trauma. Eddig pont fordítva szokott lenni – nekem is van közeli rokonom, aki fájdalmasan mesélte, hogy szülése után egy abortuszos nővel kellett osztoznia a szobán, és ez mennyire nem tett neki jót, amikor az újszülöttjét próbálta éppen szoptatni. Egyszóval, a mai „empátiaversenyben" oda jutottunk, hogy minden fontos, az abortuszra készülő nő lelkivilága (amúgy persze jogosan), komfortérzete, csak egy nem: az éppen halálra szánt magzat sorsa. Úgy érzem, a szívhang-rendelkezés egy apró felkiáltójel az élet mellett. Aztán mindenki úgy dönt, ahogy akar. De legalább ennyi, szikrányi esélyt nem megadni a védekezésre képtelen magzatnak – szerintem ez az embertelenség.
