Felemelő élmény volt kísérni a mai Tanárballagáson azt a sok száz pedagógust, akik a pesti Deák térről induló, majd a Szent István-bazilika elé érkező, az ügyüket támogatók sorfala között vonuló menettel nagyon fontos üzenetet fogalmaztak meg: nem kell félni. Nem kell tartani attól, hogy felekezeti iskola munkatársaiként a nyilvánosság előtt is képviseljék érdekeiket és értékeiket. Attól még, hogy az egyházakat a kormány természetes szövetségeseként szokás elkönyvelni, igenis lehet szelíden, de határozottan állást foglalni a sok sebből vérző oktatásügy kérdéseiben. Csak mert ezernyi jelből tudható, hogy az ilyesfajta fellépés akár kockázattal is járhat, nem muszáj ezt elfogadni, és lehet emelt fővel dacolni az esetleges következményekkel.

A mai demonstráció résztvevői nem kevesebből adtak leckét országnak, világnak, egyháznak, mint állampolgári öntudatból, civil kurázsiból, bátor kiállásból. A bazilika előtti ihletett szónoklatok pedig felértek egy, a pedagógusok helyzetét érzékletesen, mindenki számára átélhető módon felmutató fordított osztályfőnöki órával.

Mivel a színpadon nem kaptak szót politikusok, ehelyett pályakezdő és a szakmában évek óta dolgozó tanár vagy éppen igazgató beszélt arról, hol és mi fáj, az eseményen pártállástól függetlenül bárki otthon érezhette magát. És aki ott volt, átélhette, micsoda erő rejlik ennek a méltóságteljes, önmagát a nyilvánosság előtt megmutató sokaságnak a borzasztóan szerethető fellépésében.

A főszervező, Lakatos Máté tanár úr a végén azzal búcsúzott, hogy köszönetet mondott a menetet biztosító rendőröknek és a sajtó munkatársainak, amiért elnézik az amatőr szervezésből adódó csetlés-botlásokat. Pedig nem nagyon volt mit elnézni, hiszen nagyjából minden flottul ment. Ellenben a házigazdák a legprofibb demonstrációszervezőket, közéleti szereplőket vagy avatott szónokokat megszégyenítő módon adtak példát abból, hogyan kell szívből, őszintén, hitelesen kiállni önmagukért és a jövő pedagógusaiért.