Vannak a korszakos zenekarok. Beatles, Rolling Stones. Az egyedi és utánozhatatlan együttesek, mint a Queen, az utolérhetetlen Freddie Mercuryval. Aztán a Jethro Tullhoz vagy Leonard Cohenhez hasonló kismesterek. Meg a személyes kedvencek Mark Knopflertől Mike Oldfieldig.

És van a Pink Floyd.

Annak is a szíve vagy a lelke, David Gilmour. Mert az ész, úgy tartják, Roger Waters volt. Akinek elméje eredetileg sem volt éppen bomlatlan. De hát pont ebből fakadtak az olyan zseniális alkotások, mint A fal. Szegénynek azóta végképp elmentek otthonról – tartják sokan, lásd megszólalásait az izraeli-palesztin konfliktusban.

Hírlik, a zenekar az ő távozásával a lényegét veszítette el. Mondjuk a fekete öves rajongók már Syd Barrett 1968-as kiválása után legyintettek: ami utána jött, merő popzene.

A halál jogáért küzdött. Mégis, egész lénye az élet ünneplése volt. Figyelmünket a másoknak kiszolgáltatott ember testi, lelki szenvedéseire fordította ‐ és ezzel mélységes együvé tartozásunkról tanított. Bár jószerivel a kisujját sem tudta megmozdítani, a végső megsemmisülés/örök élet útjára lenyűgöző méltósággal lépett.

Amíg sorsát a nyilvánosság fórumain nyomon követhettük, a maga végtelenül rokonszenves módján az utolsó pillanatig lelt értelmet a létezésben. Támogassuk vagy sem az eutanáziát, kivételes érdeme, hogy higgadt, érvelő, a másik ember felfogását tisztelő fellépésével példát mutatott, hogyan is kell, hogyan is szabad vitázni a lét alapkérdéseiről.

Az utóbbi napok fejleményei miatt talán nem haszontalan hangsúlyozni: az egyházban számos hiteles pap végzi a hivatását, és nem feltétlenül a kirakatban, de a maga csendes, emberséges módján szolgálja a rábízottakat. Sok ilyen lelkipásztor van körülöttem.

Közülük most azt az embert emelem ki, akit még papszentelése előttről ismerek, és talán a barátomnak mondhatok. Koronkai Zoltán SJ a napokban került Miskolcra plébánosnak. A jezsuita szerzetes első szentmiséjében bemutatkozott a híveknek, és arról beszélt, miként szeretne együtt dolgozni az egyházközség tagjaival.

Szavait hallgatva úgy éreztem, mintha egyenesen Ferenc pápa szólna. Közvetlenség, alázat, humor, nyitott fül a hívek szempontjaira, a klerikalizmus teljes mellőzése - debütálása alapján ezek a kulcsszavak fogják jellemezni Zoli plébánosi szolgálatát.

Az alábbiakban kigyűjtöttem a beszéd legjellemzőbb részeit:

Ott áll a pesti ember a frissen vásárolt nógrádi háza kertjében, és reménytelenül elveszettnek érzi magát. Tizenhét év múltán is emlékszik az ismeretlentől való ódzkodástól a szájában meggyűlő fanyar ízre. Az imént vette át a kulcsot az eladótól. A nő elhajtott, ő meg a feleségével kettesben maradt új szerzeményében. Persze, meglátni és beleszeretni egy pillanat műve volt. Na, de mit kell itt csinálni? Ő, aki születése óta a fővárosban, azon belül is jórészt csúsztatott zsaluban élt a kilencediken, mit kezdjen ezzel a birtokkal?

Merthogy nem hétvégi, pláne nem víkendháznak vásárolták. Már a szót is sértésnek veszik. Még kevésbé teleknek. Ez, kérem, nyári lak! De leginkább parasztháznak szeretik mondani. Abban benne van minden, amiért a forró hónapok fővárosi hősége elől menedéket keresve szert tettek rá. A VIII. kerületben olykor már májusban is alvásra alkalmatlanul perzselő tetőtér. Itt fehérre meszelt, kánikulában is enyhülést kínáló vályogfalak. Kontyos tető. Veranda, mellvédjén henger alakú oszlopokkal. Színes tulipánminta a homlokzaton. Szakajtó, kocsikerék, szita, tiloló a falon. A pesti ember skanzenromantikus ábrándja a vidéki élet szépségéről, romlatlanságról. Meg a feleségéről ráragadt műkedvelő lelkesedése a népi építészetért.

Egykor a lábai előtt hevert a fél világ – ma ő az antisztár mintapéldája. Zenéjében angol és skót hatások keverednek – miközben ereiben magyar és zsidó vér is csörgedezik. A Dire Straitsszel hét lemezt jegyzett – sikeres szólistaként ugyanennyit. Mérlegen a most 75 éves Mark Knopfler pályafutásának két, egyaránt értékes szakasza.

A négy gombafejű óta tudjuk: a 64 éves kor egy férfi életében meghatározó. Paul McCartney emlékezetes, az öregedést megéneklő dala különösen húsba vágó dilemma a rockzenészek számára: van-e élet egy karrier csúcsán túl? A világ ugyanis kiérdemesült világsztárok tucatjainak vergődését szemlélheti, akik egykori sikereik halvány visszfényében próbálnak fürdőzni, s kevés muzsikus jelentkezik a pályafutásának vége felé is érvényes mondandóval. Ha valaki, a nyolcvanas években berobbant Dire Straits egykori frontembere utóbbiak közé tartozik. Az idén 75 éves Mark Knopfler – aki együttesének 1995-ös felbomlása óta tíz szólólemezt készített, melyek jó része az első tíz között volt a brit slágerlistákon – legutóbbi, One Deep River című albumával idén tavasszal jelentkezett.

Domi a bérmafiam, feleségével, Zsófival néhány éve a Tolna megyei Döbröközre költöztek, a falu szélén vásároltak egy telket, és felhúztak rá egy jurtát. Abban élnek és gazdálkodnak a hároméves Nimróddal és a pár hete megszületett Hunorral. Már ezzel azt az életet teljesítik be, amire én mindig csak távoli, elérhetetlen álomként gondoltam, ők viszont képesek voltak meg is valósítani. A nomád viszonyok persze számos lemondást követelnek, de olyan lélekgazdagító körülményekkel ajándékozzák meg őket, hogy a nagycsalád azóta is a csodájukra jár. Mi az év elején töltöttünk náluk egy hétvégét, majd a napokban két éjszakát, és úgy vettünk búcsút tőlük, hogy a szívünk egy részét mindkét alkalommal náluk felejtettük.

Nemrég aztán tizenkilencre lapot húztak, és vásároltak fél tucat tehenet, hogy immár saját tejből készítsék a különféle ízesítésű sajtokat, a túrót, joghurtot, vajat, körözöttet. A jószágokkal persze röghöz kötés is jár: mivel naponta kétszer kell fejni őket, tartásuk szinte folyamatos jelenlétet igényel.

Időközben a faluban vásároltak egy épületet, melyben berendezték az Öreghegyi Sajt műhelyét, így ma már hivatalosan is árusíthatják természetes módon, tartósítószerek és egyéb kemikáliák nélkül készülő finomságaikat. Külön küldetésüknek tartják, hogy a csomagolással is hitet tegyenek a teremtett világ védelme mellett, ezért amit csak lehet, papírban, üvegben kínálnak.

„Sajtklubjuknak” egyre több tagja van az országban, és mi is segítünk nekik, hogy készítményeik olyan ínyencek asztalára kerüljenek, akik értékelik a természetes alapanyagokból, családi gazdálkodóktól származó tejtermékeket.

Honlapjuk és webshopjuk ezen, Facebook-oldaluk pedig ezen a linken érhető el.

Jánoki-Kis Viktória a Heti Válasz újságíró-tanfolyamának ígéretes hallgatója volt vagy tíz éve. Akkor éppen mérnöki szakmáját maga mögött hagyva tervezett pályamódosítást, és a sajtó felé tapogatózott. Egy ideig – azóta megszűnt – lapunknak is dolgozott szabadúszóként, aztán szem elől veszítettem. Mígnem aztán 2021-ben megkeresett, és elküldte Átlépsz velem a víz fölött című első novelláskötetét. Mert mint kiderült, az ő terepe végül nem az újságírás, hanem a maradandóbb alkotás lehetőségét kínáló szépirodalom lett. Annak idején ugyanitt méltattam a kötet darabjait mint a sodró erejű történetmesélés, a válságos emberi sorsokban is megcsillanó remény felmutatásának remekeit.

Most szerzőnk újabb művel, az első regényével jelentkezett. A Csend és zivatar című kötet folytatja a korábbi novellák legjobb hagyományait. Itt is üdítően feszes dramaturgia érvényesül, a történéseket ezúttal is több nézőpontból látjuk, és az író az emberi nyomorúságokban most sem öncélúan tobzódik. Célja továbbra is annak felvillantása, hogy leggyötrőbb válságaink mélypontján is nyílhat tere a feloldozásnak, megbocsátásnak, megbékélésnek vagy éppen továbblépésnek.