Ennek most vége szakadt. Gábort a jezsuita képzés következő állomása, az úgynevezett tercia, azaz a szív iskolája egy évre a tengerentúlra szólítja. Utolsó itteni miséjét ma este mondta. A napi evangéliumhoz illeszkedve szentbeszédét azzal kezdte, hogy rámutatott a szentélyben a főcelebráns számára fenntartott már-már trónszerű székre, ahonnan ő is az ambóhoz lépett. Az ülőalkalmatosság nem a pap miatt ilyen elegáns. Hanem mert az ott Krisztus helye. Neki jár ki ekkora tisztelet. A szentmiseáldozatot bemutató pap őt jeleníti meg.

Gábor nem mondta ki, de érezni lehetett, hogy ezzel üzen. Üzen azoknak, nekünk, akik bizony a pap személye miatt (is) megyünk egyik vagy másik misére. Az övére éppenséggel tódulunk. Hogy a lelki vagy éppen szónoki adományok különfélék, de akkor tesszük jól, ha még a legszárazabban beszélő lelkipásztorban is Krisztus képviselőjét igyekszünk látni.

„Egy turista megkérdezi Zürichben: – Beszél itt valaki angolul? Mire egy helybeli: – Persze! De előbb válasszon: svájci német akcentussal, francia akcentussal vagy olasz akcentussal szeretné?”„Egy svájci férfi, ha udvarolni akar, franciául beszél. Ha üzletelni, akkor németül. Ha veszekedni, akkor olaszul. Ha titkolózni, akkor rétorománul.” „Miért beszélnek a rétorománok németül, ha a szövetségi hivatalba mennek? – Mert ha rétorománul kérnek valamit, előbb mindenki szótárt keres, aztán szabadságot vesz ki.” Három vicc a sok közül Svájcról, melynek 17 kantonjában a német, négy kantonjában a francia, egy kantonjában (Ticino) pedig az olasz a hivatalos nyelv; az államszövetséget továbbá három kétnyelvű (német+francia) és egy háromnyelvű (német+olasz+rétoromán) tartomány alkotja. A központi adminisztrációban mind a négy nyelvnek teret kell adni, de a gyakorlatban a német a meghatározó.

Miközben a világ egyik leggazdagabb országának identitását részben a többnyelvűség adja, ez a sajátosság a mindennapokban feszültségeket is tud okozni. A svájci gyerekek a sajátjukon kívül még egy hivatalos nyelvet, plusz angolt tanulnak, és gyakran vita tárgya, hogy melyik élvezzen előnyt. Néhány éve például több német nyelvű kantonban polémia alakult ki arról, hogy a gyerekek először franciát vagy inkább angolt tanuljanak-e. Sok szülő és tanár utóbbit pártolta, mondván, az hasznosabb, ezzel viszont kivívták a francia kantonok tiltakozását. Emellett a francia és olasz nyelvű közösségek rendszeresen kifogásolják, hogy sok hivatalos dokumentum nem jelenik meg időben az ő nyelvükön, illetve kevesebb vezető pozíció jut nekik.

A modern svájci állam megalakulása (1848) után, majd a 20. században is többen szerették volna, ha ‒ részben a közigazgatási költségek csökkentésére hivatkozva ‒ a német válik hivatalos államnyelvvé, de a francia és olasz kantonok ellenállása miatt ez sosem valósult meg. Az egységesítés olyan mértékben sértené a kisebbségi közösségek jogait és identitását, hogy bármilyen ezt célzó törekvés kudarcra volna ítélve.

Nem úgy a Bonzsúr, Svájc! (Bon Schuur Ticino) című nemrég bemutatott vígjátékban, melynek fiktív cselekménye szerint az alpesi országban népszavazást írnak ki arról, hogy a négyből csak egy legyen hivatalos nyelv. A kezdeményezés meglepetésre nem bukik el, de nem is a papírforma német győz. A történet főhőse egy német nyelvű és nemzeti érzésű rendőr, aki mindenféle kalamajkába keveredik, oldalán francia társával, miután az olasz Ticino kantonba küldik őket, felgöngyölíteni az egynyelvűség elleni földalatti összeesküvést. Álcázás, merénylet, üldözés, némi romantika szerepel a cselekményben ‒ minden, ami egy vígjátékhoz kell.

Az országot Európában afféle „kultikus kisfilmes” országként tartják számon, mely nem a mennyiségben vagy a díjak számában, hanem az ott készülő mozik különlegességében emelkedik ki a mezőnyből. Ezen belül is gyakoriak az olyan alkotások, amelyek a „svájciságra”, az ottani társadalmi kérdésekre koncentrálnak, gyakran szatíra formájában. A műfaj klasszikusa az 1978-as Hogyan csináljunk svájcit? (Die Schweizermache/Les Faiseurs de Suisses), mely az állampolgárság megszerzésének kifigurázásával mutatja be, mit jelent „igazi svájcinak” lenni, és a helyiek hogyan mérik a beilleszkedést. Azóta született film arról, hogy a nők Svájcban csak 1971-ben kaptak szavazati jogot (Die göttliche Ordnung ‒ A nőkért), a semleges országban kötelező katonai szolgálat anomáliáról (Achtung, fertig, Charlie!), a végletesen hagyományhű svájciakról (Mein Name ist Eugen) vagy éppen az ott engedélyezett eutanáziáról (Usfahrt Oerlike).

A Bonzsúr, Svájc! méltó folytatása ennek a hagyománynak. A film önironikus módon taglalja a többnyelvűségből adódó problémákat, az egymás mellett élő, és olykor vetélkedő nemzeti identitások kérdését. Teszi mindezt annyira viccesen, hogy a néző úgy érezheti: a mozi második felében talán a kelleténél jobban elnyújtják az akciófilmbe illő jeleneteket, és szívesebben nevetne inkább tovább azok rovására is a németek, franciák, olaszok együttélésébe kódolt helyzeteken. De ez sokat nem von le a mű értékéből, mert az alapötlet, a forgatókönyv és a színészi játék nagyon is rendben van. A vonat, az óra, a bank, a bicska és társai után ideje hát a filmművészetet is felvenni azon szavak listájára, amelyek előtt a svájci jó esetben a minőség jelzője lehet.

Néhány hete a Nógrád megyei Csesztvén láttuk a Madách Imre ottani kúriájában berendezett nagyszerű kiállítást. Ma pedig a szlovákiai Alsósztregován jártunk, a család kastélyában, ahol az Ember tragédiájának írója született és alkotta legtöbb művét. Itt is pazar kiállítás fogadott, és jó volt megtapasztalni, hogy a két tárlat milyen szépen kiegészíti egymást.

A múzeumban egy nagyon kedves magyar hölgy kalauzolt minket, és elmondta: bár főként a honfitársaink keresik fel a helyet, a szomszédos aquapark látogatói közül néha szlovákok is betérnek, és általában jó élményekkel távoznak, sőt többen a helyszínen megvásárolják a drámai költemény szlovák nyelvű kiadás

Nógrád megyei birtokunkon tartózkodván immár évek óta a közeli Csesztvére járunk misére, legyen az vasárnap vagy akár húsvéti szent háromnap. A falu szélén álló 13. századi, takarosan felújított, román és gótikus jegyeket egyaránt hordozó templomocska a környék éke.

Pap Balassagyarmatról jár; ha éppen nem ér rá, a helyi családos akolitus szokott igeliturgiát tartani, de vettünk már részt a falu szülötte, Ferenc Palánki debrecen-nyíregyházi püspök meghitt, családias szentmiséjén is. A maroknyi, de annál elkötelezettebb hívő közösség tagjai nyilván megnézik az idegent, és ahogy utóbb visszahallottuk, számontartják: ide még Szandaváraljáról is jön család misére.

Tegnap délelőtt felkerestük Madách Imre csesztvei emlékházát, és a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai tervezte, a legmodernebb múzeumi igényeket is kielégítő tárlat megtekintése után hallottuk, hogy este búcsúztatják a máshová helyezett Szabó Gábor atyát. Elhatároztuk hát, hogy miután a balassagyarmati Palóc Búcsúban meghallgatjuk Andrejszki Judit és Sebestyén Márta koncertjét, a napot itt fejezzük be.

És milyen jól tettük! Bár az ifjú lelkipásztor mindössze két évig szolgálta a helyieket – valamint a szügyieket és ipolyszögieket –, szép, meghitt szentmise keretében köszönt el a jó csesztveiektől. Egyszerű, szívből jövő hálát mondott mindazért, amit tőlük kapott, majd a falubeliek képviselői hasonlóan baráti szavakkal vettek búcsút szeretett papjuktól, tréfásan felemlegetve: kevés olyan kollégája van, aki egy püspököt tudhat helyettesként.

Még a magunkfajta kívülálló is megérezhette: itt minden szó, minden gesztus hívő közösség és pásztora mélységes egységéről tanúskodott és arról, hogy menyire gazdagították egymást. Gábor atya a templomot ábrázoló fafaragott képet kapott ajándékba, majd az ároni áldás után lezárult egy korszak a helyiek életében – hogy aztán a következő héten elkezdjenek megismerkedni új papjukkal.

Amíg vannak ilyen papok és közösségek, addig azt mondom: nemcsak küzdhetünk, de bízva bízva bízhatunk is az egyház jövőjében.

Negyedszázada ismertem meg. Kiváló fényképész volt, az MTI soraiból, majd szabadúszóként. Talán nincs egyetlen autópálya-szelvény Magyarországon, amit utóbb építőipari szakfotósként ne örökített volna meg. Emlékezetes közös munkánk a Heti Válasz első számában, 2001 húsvétján megjelent riport a beregszászi árvízről.

Neki köszönhetem, hogy egyházi témájú dokumentumfilmeket készíthettem Rómában, Isztambulban, Canterburyben, Moszkvában és Jeruzsálemben. És az ő révén nyerhettem némi bepillantást a (mega)filmes világba.

Aztán családi baráttá vált, egyik fiam keresztapjává. Nála önzetlenebb embert keveset ismertem. Karácsonykor, születésnapokon szakajtószámra hozta az ajándékot. Kisautót, mikroszkópot, egyéb fiús játékokat. Valahányszor vendégségbe jött, a kávét hidegen kérte, majd rendszerint érintetlenül otthagyta.

Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk, főleg politikáról. Állandó zsörtölődésével a világból ki tudott volna kergetni, mígnem alaptulajdonsága a végére nagyon szerethető zsémbességgé szelídült. Lélekben az utolsó pillanatig MDF-es maradt. A közéletet hasonló alapról szemléltük, de több kérdésben, főleg a mostaniak megítélésében más következtetést vontunk le.

Az utóbbi években nagyon keményen meggyötörte az élet. Betegsége sokáig otthon kötötte ágyhoz. Egy ideje már csak telefonon beszéltünk. Az év elején azért panaszkodott, hogy az Ügyfélkapu+ kétfaktoros hitelesítése kifog rajta. Írjam csak meg, mondta, hogy reszkető kézzel, félig bénán nem tudja 30 másodperc alatt bepötyögni a kódot. Világ botránya, így elbánni az öregekkel, betegekkel! Keresztfia volt nála többször is, hogy segítsen. A családból ő látta utoljára.

Mindent köszönök, Isten veled, öreg barátom!

Néhány perce jelent meg a közlemény a Szemlélek honlapján, hogy januártól 1-től szerény személyem tölti be a magazin főszerkesztői tisztségét.

Szeretném tenni mindezt a Jelenits Istvántól tanultak jegyében. A néhai piarista szerzetes egyszer – újságírói mottóként is felfogható módon – így fogalmazott: »Van két dolog, amit érdemes kerülni az életben: a tiszteletlen kritikát és a kritikátlan tiszteletet.« A Szemlélek így a jót a jövőben is jónak, a rosszat pedig rossznak fogja nevezni. És közben figyelni fog rá, hogy a búza sarjadását mikor szolgáljuk inkább a konkoly kigyomlálásával, és mikor a gondjainkra bízott növény öntözésével.”

Köszönöm, ha a megújuló Szemlélek olvasójaként, támogatójaként – vagy akár kritikusaként – velünk tartotok. Például így:

Ha úgy kényelmesebb, a szemlelek.net nyitóoldal jobb alsó sarkában kattintsatok a piros csengőikonra. Ez esetben minden új cikkünkről értesítést kaptok. 

Ha szeretnétek, hogy írásaink megjelenjenek a Facebook-hírfolyamotokban, kedveljétek/kövessétek be a Szemléleket.

Átlagosan naponta egy cikkel jelentkezünk. Köszönjük, ha ti is javasoltok feldolgozásra érdemes témákat. 

Ha van mondanivalótok és jó tollatok, akár alkalmi vagy éppen rendszeres szerzőként is gondolhattok magatokra. Persze ahhoz olyat kell írni…  

Mivel adományokból, támogatásokból működünk, önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Ha tehetitek, kérjük, az alábbi linken egyszeri vagy rendszeres összeggel segítsétek munkánkat:
https://szemlelek.net/tamogatas/

Akit érdekelnek a megújulás előzményei és további részletei, annak a Gégény Istvánnal pár napja készített interjút javaslom. Remélem, mindent megkérdeztem tőle, amiről ti is faggattátok volna.
https://szemlelek.net/uj-fejezet-kezdodik-a-szemlelek-eleteben-interju-gegeny-istvannal

Annak a zuglói templomnak a plébánosát tiltották most el a papi tevékenység gyakorlásától, ahol a fél életemet töltöttem. Pajor Andrást harminc éve ismerem. Voltunk jóban, lettünk rosszban. Személyes emlékek az egyházi és politikai ámokfutásáról.

„A tettenérés kínja elviselhetetlen. (…) Mert aki tetten ér, akik tetten érnek – a helyzet teszi így –, bűntelennek tűnnek, míg ő, a tetten ért, semmi egyéb, mint bűn, semmi egyéb e pillanatban, mint maga a bűn, amit elkövetett. Csupasz, tehetetlenül kiszolgáltatott tárgy a kutató pillantások kereszttüzében. Ember és ember közt ez a szituáció, ez a helyzet: nem lehet más, mint aránytalanul egyenlőtlen. Innét az intés: „ne ítéljetek.” Ami persze nem azt jelenti, hogy szemet hunyjunk bárki garázdálkodása fölött.”

(Pilinszky János)

Családalapításomig, közel 30 éves koromig a zuglói Kassai téri Szentlélek-plébánia volt a második otthonom. Ide jártam hittanra, itt voltam elsőáldozó, énekeltem a templom scholájában. Szerkesztettem a lapját, itt bérmáltak meg, és első szerelmeim is a helyhez kötődnek. A nyolcvanas évek végén szintén itt ért egyházi értelemben felnőtté válásom meghatározó élménye, amikor kiderült: a néhai plébánosunk, B. atya melletti lakásban élő hölgy – bár korábban úgy tudtuk – nem az időközben elhunyt papunk unokahúga... Itt tartottam az esküvőmet, apám május óta az altemplom urnatemetőjében nyugszik, anyám máig a Kassai térre jár misére.

Egyszóval, az egyházközség minden zegét-zugát ismerem. Így talán érthető, miért érzem a magaménak ma is, amikor már rég nem járok oda.

Immár negyedik éve, hogy majdnem minden reggelemet a magyarországi anglikán közösség online imacsoportjával töltöm a virtuális térben. A félórás Zoom-alkalmakat a hazánkban működő St Margaret's Anglican Episcopal Church, Budapest, Hungary vezetője, Frank Hegedűs kezdeményezte még a Covid idején, amikor nem volt mód személyes találkozásra. A kis csoport annyira megszerette ezeket a napindító együttléteket, hogy járvány elvonultával is folytatta a sorozatot.

Pilátusként úgy kerültem a krédóba, hogy 2020 nyarán e-mailt írtam az összes, Budapesten működő angol nyelvű egyháznak: nyelvgyakorlás céljából pár hétre önkénteskedést vállalnék náluk. Egyedül Frank Hegedűs válaszolt. Munkát nem tudott adni, de meghívott, hogy csatlakozzam az online imákhoz. Így is történt, és a négy esztendő alatt eredeti célomnál jóval többet kaptam: barátságokat, közösséget, életre szóló élményeket.

A rendszerváltozás hajnalán friss fuvallatot hozott a keresztény közéletbe az 1989-ben alapított IGEN című lap. A Fiatal katolikus alcímű orgánum nem ismert tabukat, és rendre kitárgyalta hit, vallás, egyház megannyi kérdését. Az újságba eleinte konzervatív és liberális szerzők is írtak, majd utóbbiak fokozatosan kikoptak. Ez volt az a katolikus médium, amely egyszer női akttal borzolta a kedélyeket, máskor meg visszautasította azt az interjút, amely így másutt jelent meg, és megbuktatta Landeszmann György főrabbit. És ahol pályafutásomat kezdtem, máig hálát érezve egykori mestereimért. Emlékeim a 35 éve alapított IGEN-ről, 35 tételben.

1. 1989 húsvétja, az ökumenikus taizéi közösség találkozója Pécsett. Épp Lentiben élvezem a Magyar Néphadsereg vendégszeretetét; a laktanyából rendkívüli eltávot eszközlök ki (ügyesen tudom utánozni Pesti hadnagy aláírását), és stoppal tartok a helyszínre. Az utolsó kilométereken VÁP-os katonai jármű vesz fel – nekem meg a szívem a torkomban, nehogy lebukjak.

2. Utólag tudom meg, hogy az IGEN első száma erre az alkalomra jelent meg, és leendő kollégáim szakmányban osztogatták a találkozón.

3. „Igen a hitre, igen az életre” – a kezdetben kétheti-, majd havilap a címét II. János Pál pápa 1988-as burgenlandi látogatásának mottójából nyerte. A borítóra ráütött lila pecsét körcikkelyéből az N betű félig kilógott, így az újság nevében lévő IGE szó önálló értelmet is nyert.