A kezdetek óta élénk figyelemmel kísérem az ügynökakták kérdését. Máig emlékezetes számomra, hogy 2005-ben a témában interjút készítettem Jelenits István piarista szerzetessel, és azt firtattam, hogy kiben érdemes példaképet látni: a börtönt is vállaló meg nem alkuvókban – például rendtársában, Lénárd Ödönben –, vagy a „kompromisszumok robotosaiban”?

Válasza tanulságos volt: „A hősök példájából mindnyájan okulhatunk, de az egyház legfontosabb tagjai nem a hősök, hanem a szentek. A hősök nem mind és nem föltétlenül szentek, s a szentek talán nem mind és nem föltétlenül hősök. A szentség emberi szemmel sokkal kevésbé vehető észre, mint a hősiesség – ez valami mélyen evangéliumi vonása.”

Ezzel utalt rá, hogy azokban az időkben, amelyeket a Lékai László esztergomi érsek-féle „kis lépések politikája” jellemzett, személyes beállítódástól, vérmérséklettől, egyéni bátorságtól függően többféle stratégia létezett a túlésésre. És – ezt már én teszem hozzá – ahogy más történelmi helyzetekben, úgy a szocializmusra is érvényes volt a mondás: „Senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy hős legyen.”

Most, hogy válogatás nélkül kilökték az internetre az állambiztonsági iratok meg nem semmisített részéből azokat a dokumentumokat, amelyekből senkiről nem tudható meg, hogy pontosan mit tett, nem érzek különösebb katarzist.

Persze rákerestem pár emberre, találtam is néhány nevet, köztük egyik legjobb korabeli barátomét – vele a jövő héten ülök le beszélgetni.

Számomra ha valami, ez az értelme a – szelektív – nyilvánosságnak: hogy ítélkezésmentesen, harag vagy neheztelés nélkül találkozhatok egykori katona-, majd egyetemi társammal, és meghallgathatom, az ő olvasatában mi és hogyan történt. Már ha történt bármi érdemleges, hiszen a most nyilvánosságra hozott adatokból nemigen tudható meg, hogy konkrétan mi áll mögöttük.

Ami a közszereplőket illeti, részben a fenti okokból egyik eddig napvilágra került eset sem tudott megérinteni. És noha a lista nyilvánosságra hozatala sokak szerint megkésett, egy szempontból jó, hogy csak most került rá sor. Ha a rendszerváltáskor vagy néhány évvel utána tudtuk volna meg ikszről és ipszilonról, hogy ügynök volt, az alighanem egész további életére és a megítélésére rányomta volna a bélyegét. Most viszont legalább módunk van nem a múlt egy mégoly csúf szeplője alapján mérlegre helyezni az illetőt, hanem látjuk, tapasztaljuk, hogy az utóbbi évtizedekben ki milyen emberi minőséget képviselt. Főleg, hogy – ha csak a közéletet és az egyházi szereplőket vesszük – 1990 és napjaink között számos olyan kihívás, kísértés jelentkezett például állam és egyház kapcsolatában, amelyek ugyancsak jellempróbaként szolgáltak.

Vegyünk két püspököt. Most mindkettejükről kiderült, hogy 6-os kartont állítottak ki róluk.

Az én buborékomban az egyik köztiszteletnek örvend, mert hitelesen, a szegényeket, elesetteket szolgálva, magát a hatalomtól távol tartva, sőt azt rendre bírálva hirdeti az evangéliumot. A másikról évek évek óta azt olvassuk, hogyan hasított ki nagy tételeket a köz pénzéből, és mennyire elkötelezte magát egy, politizálásával a kereszténységet sok tekintetben lejárató párt mellett. Állambiztonsági érintettségüket az ember hajlamos az utóéletük alapján megítélni, holott még az is lehet, hogy a 6-os karton mögött egyikük esetében sem áll érdemi tevékenység.

Vagy vegyük az ismert nemzetbiztonsági szakértőt és a Nobel-díjas tudóst. Ugyancsak van kartonjuk, és mivel százszor könnyebb rokonszenvezni az utóbbival, az ő esetében sokkal inkább hajlamosak vagyunk napirendre térni az érintettség felett. Pedig lehet, hogy egykori tetteik súlya nemigen különbözik, esetleg – feltéve, de meg nem engedve – nem az előbbi botlott nagyobbat.

Mindez arra figyelmeztet, hogy az esetleges ügynökmúlt csak egy, de nem kizárólagos értékmérője bárki jellemének, ezért nem szabad csak annak alapján véleményt, pláne ítéletet mondani róla.

Van persze, aki az utóéletével csak ráerősít a gyanúra, hogy esetleg súlyos bűnök száradhatnak a lelkén,

más esetben viszont bőven lehet, hogy ha csinált is szégyellni valót, alkalmasint utólag azt többszörösen jóvátette. De a legfontosabb tanulság az: miközben volt ügynökök nevén rugózunk, ne feledjük, hogy mögöttük ott álltak azok az állambiztonsági emberek, illetve állampárti és pártállami vezetők, akik igazán felelősek azért, hogy itt egy országot és egész nemzedékeket nyomorítottak meg.

Az alábbi írás 2005. január 6-án jelent meg a Heti Válaszban. Néhány évvel korábban zajlott az újságírók átvilágítása, és megdöbbenésemre ajánlott levelet kaptam a feladatot végző bíráktól, hogy adat merült fel velem kapcsolatban. A találkozóig hátralevő két hetet egy merő frászban töltöttem, hogy mit találhattak, miközben az ügynöktevékenységnek soha még az árnyéka sem legyintett meg. Aztán persze kiderült a való: nem figyeltem meg senkit, ellenben rólam a sorkatonaság alatt, 1989-ben Figyelő-kartont készítettek. Az ilyen dokumentumot azokról állították ki, akiket azért szaglásztak körbe, hogy később beépítsék őket. Legnagyobb mázlimra közbejött a rendszerváltás, és a dologból nem lett semmi, sőt én is csak bő tíz évvel később értesültem a kartonról. Anno a Heti Válaszban még anonim módon írtam meg az esetet, felidézve, miként találtam meg a dokumentumot aláíró rendőrtisztet, és hogyan elevenítettük fel együtt a múltat. Most, újabb bő két évtized elteltével, az ügynöklista nyilvánosságra hozatala előtt ismét közzéteszem, a tanulságait mindenkinek ajánlva, aki így vagy úgy megélte, illetve mérlegre helyezi azokat az időket.

Él Budapesten egy fiatalember. Nevezzük Szabó Szabolcsnak. Decemberben levelet küldött Hiller Istvánnak. „Tisztelt Tanár Úr, kedves István” – kezdte, jelezve: nem a pártelnök-minisztert, hanem egykori tanárát szólítja meg. A levél személyes indíttatásból született, ám a benne foglaltak a köz elé tartoznak.

Szabolcs 1989-től az ELTE történelem-angol szakos hallgatója, egy ideig Hiller István szeminaristája volt. Akkoriban szívesen látogatta a történész óráit. Szabolcs végül nem maradt a szakmában, Hiller meg a politika felé fordult. Tíz év múltán, tavalyelőtt találkoztak legközelebb. „Te vagy a Szabó Szabolcs, mindig a Seres Bellával jöttél az órámra. A szemináriumi dolgozatodra négyest adtam” – sorolta emlékeit a politikus. A fiatalember már nem tudta felidézni, hányas is lett a dolgozat. Arra gondolt, Hiller talán csak blöfföl; ám még így is jólesett neki, hogy emlékszik rá.

Aztán történt valami. Szabolcsot 2002-ben átvilágították, s a bírák találtak róla egy Figyelő-kartont, 1988–1989-ből. Mint megtudta, ilyen adatlapot azokról töltöttek ki, akiket be akartak szervezni ügynöknek. A karton a III/III-2-a. ügyosztályon, az egyetemistákkal foglalkozó részlegnél készült.

A fiatalembernek bő évtized múltán kellett megtudnia, hogy 1988-ban előfelvételis sorkatonaként kiszemelték: az egyetem alatt besúgó legyen.

S hozzá talán valami „fontos operatív érdek” miatt! Amikor ezt olvasta, gondolatban kihúzta magát: „Lám, milyen sokat néztek ki belőlem.” Ám büszkesége hamar szégyenkezésbe fordult: ez talán csak annyit jelent, hogy alkalmasnak vélték az ocsmány feladatra.

A Tisza Párt parlamenti frakciója olyan embert jelölt köztársasági elnöknek, akiről nehéz lenne azt mondani, hogy puszta báb. Baka András múltja, jogállami felfogása alapján akár valódi alkotmányos ellensúly is lehet. Személyével kapcsolatban azonban vannak kérdőjelek, illetve függetlensége az első, a kormány számára kellemetlen döntésével dől majd el.

A politikai logika szabályai szerint a Tisza-kormány olyan köztársaságielnök-jelöltet keresett, akiről el lehet hinni/hitetni, hogy nem báb lesz, de azért várhatóan ne is gördítsen nagy akadályokat a hatalomgyakorlás elé. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, mivel a kétharmados többséget szinte semmi sem korlátozza Sulyok Tamás utódjának megválasztásában, valószínűleg így áll a helyzet.

Indultak Polgár Judittól, majd megérkeztek Baka Andráshoz. Már a két karakter közti hatalmas különbség is jelzi, hogy a folyamat – a miniszterelnök ki nem kényszerített hibája következtében – mennyire kisiklott jószerivel az első kanyarban. Jobb helyeken ugyanis először körvonalazzák, hogy egy komoly hivatal vezetése milyen típusú, felkészültségű személyiséget követel, és csak a profilozás után kezdenek az adott helyzetnek megfelelő jelölteket keresni. A kormányfő ugyanakkor a hibát nem azzal követte el, hogy az utóbbi hetekben egyértelművé tette: szó sincs arról, hogy valamiféle össznépi casting eredményeként fogják kiválasztani a Tisza jelöltjét. Hanem amikor kitárta a kaput a parttalan „társadalmi egyeztetés” előtt, ezzel feleslegesen áltatva a közvéleményt, miközben az Alaptörvény 9. cikkének (2) bekezdése szikáran közli a hatályos alkotmányos tényt:

„A köztársasági elnököt az Országgyűlés választja.”.

„Készüljenek fel a legrosszabbra: csodák sora kellene hozzá, hogy túlélje.” Ez az a mondat, amit egyetlen szülő sem akar hallani a kórházban. Hogy a tavaly novemberi 25 ezer voltos áramütés nyomán fiuk testének vagy hetven százaléka megégett, bal karját elveszítette, és a családra még az a rémkép is ráborult, hogy végleg búcsút kell venniük tőle.

A körülményekről csak annyit: van az az önfeledt pillanat, amikor az ember gyereke egy hajnali órán ott találja magát – egy vonat tetején –, ahol józan ésszel ő is tudja, hogy semmi keresnivalója…Ha a mélyen hívő, egykori szentimrés iskolatárs orvos a fenti mondattal fogadja őket, mi esélyük maradt arra, hogy ne kelljen elveszíteniük? Vagy keresztényként pont ebbe érdemes vetni a bizodalmukat? Hogy ami emberi síkon elveszni látszik, arra mostantól maga a Teremtő visel gondot?

„Egy turista megkérdezi Zürichben: – Beszél itt valaki angolul? Mire egy helybeli: – Persze! De előbb válasszon: svájci német akcentussal, francia akcentussal vagy olasz akcentussal szeretné?”„Egy svájci férfi, ha udvarolni akar, franciául beszél. Ha üzletelni, akkor németül. Ha veszekedni, akkor olaszul. Ha titkolózni, akkor rétorománul.” „Miért beszélnek a rétorománok németül, ha a szövetségi hivatalba mennek? – Mert ha rétorománul kérnek valamit, előbb mindenki szótárt keres, aztán szabadságot vesz ki.” Három vicc a sok közül Svájcról, melynek 17 kantonjában a német, négy kantonjában a francia, egy kantonjában (Ticino) pedig az olasz a hivatalos nyelv; az államszövetséget továbbá három kétnyelvű (német+francia) és egy háromnyelvű (német+olasz+rétoromán) tartomány alkotja. A központi adminisztrációban mind a négy nyelvnek teret kell adni, de a gyakorlatban a német a meghatározó.

Miközben a világ egyik leggazdagabb országának identitását részben a többnyelvűség adja, ez a sajátosság a mindennapokban feszültségeket is tud okozni. A svájci gyerekek a sajátjukon kívül még egy hivatalos nyelvet, plusz angolt tanulnak, és gyakran vita tárgya, hogy melyik élvezzen előnyt. Néhány éve például több német nyelvű kantonban polémia alakult ki arról, hogy a gyerekek először franciát vagy inkább angolt tanuljanak-e. Sok szülő és tanár utóbbit pártolta, mondván, az hasznosabb, ezzel viszont kivívták a francia kantonok tiltakozását. Emellett a francia és olasz nyelvű közösségek rendszeresen kifogásolják, hogy sok hivatalos dokumentum nem jelenik meg időben az ő nyelvükön, illetve kevesebb vezető pozíció jut nekik.

Néhány hete a Nógrád megyei Csesztvén láttuk a Madách Imre ottani kúriájában berendezett nagyszerű kiállítást. Ma pedig a szlovákiai Alsósztregován jártunk, a család kastélyában, ahol az Ember tragédiájának írója született és alkotta legtöbb művét. Itt is pazar kiállítás fogadott, és jó volt megtapasztalni, hogy a két tárlat milyen szépen kiegészíti egymást.

A múzeumban egy nagyon kedves magyar hölgy kalauzolt minket, és elmondta: bár főként a honfitársaink keresik fel a helyet, a szomszédos aquapark látogatói közül néha szlovákok is betérnek, és általában jó élményekkel távoznak, sőt többen a helyszínen megvásárolják a drámai költemény szlovák nyelvű kiadás