A világ vicce, ami a köztévé stúdiójában ma reggel történt a Magyar Kétfarkú Kutya Párt képviselőjének ötperces bemutatkozása során. De nem, elsősorban nem arra gondolok, hogy Tóth Imre milyen parádés helyzetkomikumot teremtett, amikor az adás kezdete után pár másodperccel – hamis hívásra vagy valójában, egyre megy – megcsörrenő telefonján hosszasan elcsevegett a feleségével.
Mivel nagyon érdekel, katolikus körökben ki hogyan készül az április 3-iki választásokra, január-február fordulóján egy tízkérdéses kérdőívvel szondáztam meg a tágabb környezetemet. A közel 130 válasz alapján természetesen nem mondom meg, melyik pártra kell voksolni – az alábbi összegzés inkább szempontokat szeretne adni kinek-kinek a saját döntéséhez.
Amikor fideszes, kormánypárti körökbe hívnak médiaügyekről beszélgetni, előadást tartani, az utóbbi években kedvelt játékom, hogy lépre csalom a hallgatóságot. Azzal indítok, hogy amíg az esemény helyszínére érkeztem, történt valami fontos a világban, és arra kérek mindenkit, a telefonján nézzen utána, mi volt az. Fél perc után aztán leállítom a böngészést, mondván, nem történt semmi különös, ellenben kíváncsi vagyok, ki honnan próbált tájékozódni. A jellemző arány szerint tízből úgy nyolcan az Indexet nevezik meg.
Én meg szépen legorombítom a társaságot, hogy ugyan már miért nem az Origót tetszenek olvasni, he? És onnantól izgalmas beszélgetés veszi kezdetét újságírásról és pártpropagandáról, elfogultságról és objektivitásról, eszmei és anyagi függőségről, függetlenségről.
A mai nappal vészesen megrendült Index értékrendjétől több tekintetben egy világ választ el, s minden elvi és személyes okom megvan rá, hogy ne rajongjak a lapért. Ennek ellenére magam is a fent idézett nyolcvan százalékba tartozom. Megszokásból, tanult tehetetlenségből vagy egyszerű kíváncsiságból ha azt szeretném tudni, "ma van-e valami", évek óta Magyarország kezdőlapját keresem fel. Pedig nekem nem mindig az a hír, ami nekik, és nem ugyanaz fáj vagy tölt el örömmel, mint ami őket. Volt már, hogy annyira felbőszítettek, hogy személyes bojkottot hirdettem ellenük - aztán pár nap után mindig visszakeveredtem legalább a nyitólapra.
Közelről ismerem azon piarista tanárok nagy részét, akik az oktatásról pénteken megjelent állásfoglalást jegyezték. A hivatásuk, egyházuk, hazájuk iránt elkötelezett, talpig becsületes, kiváló pedagógusok. Ha nem így volna, nem adtam volna fiam a kezük közé, és nem hagynám immár negyedik éve, hogy ők tanítsák a szépre, jóra, igazra. A hozzájuk csatlakozó több száz aláíró között is rokonaim, személyes ismerőseim vannak. Olyan tanárok, akik évek, évtizedek óta diákok nemzedékei számára mutattak példát szakmai kiválóságból és emberi erényekből.
„A terhesség-megszakítás révén embert ölünk – vak vagy álszent, aki ezt nem veszi tudomásul.”
(Kőszeg Ferenc a blogjában, 2021. április 30.
Ritka pillanat, ezért rögzítsük legalább a jegyzőkönyv kedvéért, hogy valaki, aki amúgy támogatja az abortusz választhatóságát, ilyen brutális őszinteséggel beszél a művi vetélésről. Kőszeg Ferenc szavainak persze van folytatásuk is, lásd a linket, melyen az egykori SZDSZ-es parlamenti képviselő egy aktuálpolitikai téma farvizén hozza szóba a témát. De számomra egy a lényeg: az abortuszról szóló döntéskor az ő felfogása szerint is két emberi élet áll szemben egymással.
Tisztelt Athenaeum Kiadó!
Irodalomszerető emberként örömmel fogadtuk Cameron Post rossz nevelése című kötetüket, melyet az M5 tévécsatorna homoszexualitással foglalkozó műsorának vendégeiként ajánl „értő tanulmányozásra”. Engedjék meg, hogy figyelmességüket mi is könyvvel, Joseph J. Nicolosi Szégyen és kötődésvesztés című munkájával viszonozzuk, melyet a mai napon postára adtunk önöknek.